2014. április 20., vasárnap

Születéstörténet 4.0

Szerző: Lotte 

Szülésről mesélni a nőknek olyasmi, mint mikor katonaélményeket osztottak meg annak idején egymással a férfiak: kifogyhatatlan beszédtéma, ezernyi árnyalattal, mindig új és új titokzatos részlettel és a közös élmény közösséggé alakító élményével. (Tényleg, manapság, hogy már kötelező katonaság nincsen, vajon mi lehet a férfiaknak ilyen beavatás jellegű közös nevezőjük?)
Kislányom alig három hete született, újra átélhettem a nőiség e fontos állomását. Kellett egy kis idő, hogy eltávolodjak valamelyest testben és lélekben is e születéstől, hogy tiszta fejjel gondolhassam végig és rögzíthessem, milyen is volt negyedik, s emberi számítások szerint utolsó szülésem.
Nem akarok senkit untatni/terhelni az apró részletekkel, csak nagy vonalakban álljon itt egy multipara (orvosi nyelven többedszer szülő nő) szüléstörténete.


Először is fontos tényező, hogy hat év kihagyással szültem újra. Tíz éve kezdődő termékenységi időszakom kezdete tempós ütemet diktált: 2004, 2006, 2008: ritmusosan követték egymást a gyerekek és a szülések. Ahogy az orvosom fogalmazott mostanra a többször szült nők és az először szülők típusjegyeit egyaránt hordoztam, ugyanis – mint megtudtam – a nőgyógyászatban is érvényes a hét évenkénti újrakezdés törvénye. Rutinos újrakezdőként ért hát kislánykám születése. Harmincnyolc évemmel (még ha ma már nem is „kóros” kor ez), de azért biológiailag öreg motorosnak számítottam a szülőszobán – rigidebbek a szövetek, több a komplikáció, más a felépülés – mondják a szakma képviselői. És lehet benne valami.
Egy komplikációmentes várandósság után kanyarodtam a kilencedik hónapba, a vizsgálatokon minden rendben találtatott, én mégis a koraszülés rémétől rettegve éltem át a terhesség második felét. Minden betöltött hét után „megveregettem a vállam” – megint egy tyúklépéssel közelebb a biztonságos övezethez, amikor már elég muníciója lehet egy kibújó kisbabának az élethez.
A harmincadik hét óta érezgettem azokat a csalhatatlan előjeleket, amik a terhesség végének közeledtét jelezik. Mindig irigyléssel hallgattam azokat az anyukákat, akik a szülés megindulásáig nem is hallottak a jóslófájásokról – én nem ebbe a kategóriába tartozom. Orvosom nyugtatgatott, hogy ne is gondoljak a koraszüléssel, hisz minden rendben, zárt a rendszer, hiába született az első fiúnk a 36., a második a 37. hétre, szépen ki fogom hordani ezt a babát, s meg fog ő még locsolni Húsvét hétfőn, nagy pocakkal.
Nem így történt. (A fiúk immár egy majd háromhetes lánykát locsolhatnak.)

A harminchatodik hét derekán többedszer ért utol a rendszeres, először tíz-, majd ötperces időközökkel érkező, mással össze nem téveszthető fájások ideje. De egy multipara nem akar feleslegesen parázni – fél napon át vártam, hogy majd csak elmúlik ez a riadó is. Nem hívom a doktort, nem futok a kórházba, mégiscsak ciki a vaklárma ilyen tapasztalatok mellett.
Aztán eljött a késő este, és semmi változás nem történt. Tenni kellett valamit. Irány a jól ismert úton a Szent István Kórház!  (Már csak szülőcsatornának nevezzük a város ezen útvonalát.)

Szerencsém volt, épp az orvosom volt ügyeletben. Felcsatolták a ctg-t (azt reméltem, hogy Murphy- törvénye szerint ebben a pillanatban fog majd elmúlni a fájássorozat), ami ötvenes-hatvanas mértékkel jelezte is az ötperces kiugrásokat (a szülési tartomány a százas érték). A doki megvizsgált, de megint csak azt mondta, semmi vész, csak a külső méhszáj nyiladozik, menjek haza, igyak egy pohár vörösbort, el fog múlni.
Némi szkepticizmussal hazaindultam hát. Lenyomtam az előírt pohár bort (ilyen rosszul bor utoljára a fürdi borfesztiválon esett, úgy a tizenötödik kóstolás után), majd pár perc múlva fordulhattunk vissza a kórházba. Vér és fájdalom – te jó ég, csak nem a méhlepénnyel történt valami?! Most aztán teljes riadalommal hajtottunk a kórházba. Az orvos meglepetten fogadott minket, újra vizsgálat – s a diagnózis: tágulási vérzés (de randán hangzik!), s igen, valóban kissé kinyílt a méhszáj. Maradjak hát itt éjszakára, de ne gondoljam, hogy szülök, reggelig elválik, hogy beindul-e a dolog, ha nem, mehetek haza.
Egyre kevésbé hittem ebben.

De az éjszaka eltelt, változatlan ötperces fájásokkal, álmatlanul, lidércesen. Az ügyelet végén az orvosom azt mondta, ha biztosabbnak érzem, egy napra maradjak megfigyelésen a nőgyógyászaton. Nem voltam abban az állapotban, hogy haza kívánkoztam volna. Maradtam. Azaz hogy levánszorogtunk egy emelettel lejjebb, majd tíz perc múlva, erősödő fájásokkal vissza is
támolyogtunk a szülőszobára. Ennek a fele sem tréfa, hiába az orvosi jóakarat, hogy a baba még maradjon odabent, ezt a picit már nem lehet visszabeszélni a hasamba! A szülőszobán még üres volt az ágyam, a reggel érkező rutinos szülésznő pedig végre kimondta, amit magam is órák óta tudtam: "Kislány, maga erősen vajúdik!" És végre zöld utat kaptunk a szüléshez: átadhattam magam én is a folyamatnak testben, lélekben. Hozott újat a nagyedik szülés: először vajúdtam és szültem napfényben, s először kiáltoztam hangosan a kitolási szakban, ami viszont bravúrosan rövidre sikeredett.  (Megkegyelmeztünk az ügyelet után túlórázó orvosomnak, háromnegyed tizenegykor mehetett is haza.)
És minden segédlet, vágás nélkül pikk-pakk megszületett a kisasszony. (Idézem a doktor elismerő szavait, aki órákkal későbbre jósolta a szülés végét: „Ilyesmire is csak egy multipara képes!”)
Borzongató felidézni, ahogy a meleg, magzatmázas kis test ott pihegett a mellemen. Ennél töményebb dózist aligha kapni a hála érzéséből! Koraszülött kislánykám 2690 grammocskájával csodaszép volt! Együtt sírt apuka és nagymama, együtt sírtam velük én is. Csak Mazsola szuszogott sírás nélkül, csendesen.

Így esett hát az utolsó szülésem – nem volt optimális íve, nem volt ideális a sokszorosan megtorpant folyamat lefutása, de a lényeg, hogy kezünkben tarthatjuk ezt a kis emberpalántát. Leírni is megható, hogy negyedszer adatott meg nekünk a legnagyobb csoda: az életadás, a születés felfoghatatlan misztériuma.
Most Húsvét vasárnap van. Tiszta az égbolt, s Krisztus feltámadott!
Halleluja!

3 megjegyzés:

Otthol írta... [Válasz erre...]

Isten éltessen Benneteket!

A férfivá avatásra nincs igény, se a férfi oldalról, se a női oldalról. Nézd meg, egyre több nőies/ lágyabb vonás jelenik meg a pasikon. amikor először láttam rózsaszín pólót egy fiú barátomon, rögtön kiakadtam. Ő meg kioktatott,hogy ez magenta,és rém divatos a férfiaknál. Aztán jött a rózsaszín többi árnyalata, a lila. Más a mostani férfiak mozgása, testtartása is.Erre van igény. Szerencse,hogy gyorsan lestipistopiztam egy klasszikus férfit, mert ha most kellene keresgélnem,bajban lennék.

Névtelen írta... [Válasz erre...]

Pont a minap agyaltam azon, hogy megemelem előtted a kalapom, amiért bevállaltad a 4 szülést! Az anyai ösztön legyőzte benned a pánikot! Gondolom.....

lotte írta... [Válasz erre...]

Még nekem is jutott egy klasszik férfi verzió, mázli...

Így lettem para-királynőből multi-para:) Na jó, azért egy igazi pánikbeteg nem hagyja el ilyen könnyedén a kórságát:)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...