Ember rajzolt |
Emlékeim között él egy kedves
napfényes délután képe, ahol nagyjából három éves kislányként izgatottan várom
a Hivatásos Fényképész bácsit, aki azért jön hozzánk, hogy megörökítse boldog
kis családunkat. Még a mozdulat is a karomban van, ahogy a nagy esemény
örömére mézeskalácsnyakláncot akasztok a nyakamba (tudjátok, azt a fakó sárga-rózsaszín korongokból álló csodát). A napfényes délutánról készült
felvételsorozat helyes kis műbőr kötéses albumát 35 évvel később a szülői ház
pincéjében pakolászás közben találtam meg. A leporelló-szerűen hajtogatható
könyvecskében nagyjából harminc kép sorakozik: a pár hónapos Öcsi hason, háton,
pucéran, rékliben, fürdőlepedővel a fején, anyuval, apuval, anyuapuval. Készült
két kép Öcsi a családjával témakörben is, no hát örömmel jelenthetem, oda
befértem én is a csodaszép nyakláncommal együtt. Kicsit elfancsalodott szívvel gondolok a Fényképész bácsit izgatottan váró béna-frufrus kislányra, de ne ronyózzatok, az e heti zöldségek témája nem Fakirma sanyarú gyermekkora lesz,
csupán örvendek a mázlimnak, hogy azon a napfényes
délutánon anyámat senki nem állította Szofi választása elé. Valami azt súgja
nekem, hogy elég szarul jöttem volna ki az ügyből.
Ti már gondolkoztatok azon,
melyik gyereketeket szeretitek a legjobban? Ja, szerintem is felháborító és
önmarcangoló kérdés, kis kedvence pedig csak a szomszédasszonynak van
(tudjátok, ő az, aki elkapatja a legkisebbet, kinyalja a lányok közé pottyant
egyetlen fia fenekét, és pont mindig csak a három gyerek közül a kis karate-bajnoknak a képe van az irattárcájában, de abból szerencsére kettő is). Rendben,
kérdezem másként: volt-e gyötrő lelkiismeret furdalásotok valaha is, azért,
mert nem tudtatok minden helyzetben az összes gyermekeiteknek egyformán odaadó
anyja lenni? Mert én bizony gyakran gyötrődöm anyai nagy igazságosságok közepette: aranyeret kaphatok az erőfeszítéstől, akkor is valamelyik gyereknek mindig több jut a libidóból, mert ő a kicsi, a nagy,
a beteg, az egészséges, a szorongó, vagy éppen az agresszív. És persze az, aki éppen
kicsit a háttérbe szorul, egy percet sem töpreng, megóvjon-e a lelkiismeret-furdalás gyötrelmeitől,
s rutinosan húzza elő a hozzá leginkább testhez álló tünetet: bepisil, tikkelni
kezd, asztmás rohamot kap, kalapáccsal veri a testvére fejét, vagy ha van vér a
pucájában, vádlón a szemem közé néz és beközli: „Mama, te nem foglalkozol velem
eleget!” Ilyenkor következik a villámgyors libidó-átcsoportosítási hadművelet, ettől viszont a másik fronton
vérzek el.
Mostanában úgy érzem magam, mint
egy vérbeli zsonglőr, aki virtuóz módon pörgeti gyerekeit szeretet-bot végein.
Amelyik éppen egy kicsit inog, oda lökök még egy kis extra energiát. Néha úgy
tűnik, valamelyik tuti lezuhan, de büszkén állíthatom, eddig sikerült mindegyiket valami csoda folytán pörgésben tartanom.
Nem remélem, hogy a
szeretet-fejadag egyenlően elosztható lenne. És azt is tudom, olcsó megoldás
ezt a kérdést mennyiségi problémává lefokozni. A szeretetnek rengeteg formája
van: aggódó, gondoskodó, bajtársi, együtt-érző, cinkos, büszke… Hála az érzelem
sokoldalúságának, mindegyik gyerekem más-más szeretet-struktúrában részesülhet (ettől ők persze nem örvendeznek, azt mondják/mutatják, ezzel a hülye maszlaggal ne etessem őket).
De csakazértis elmondom. Nekem az Első azért a kedvencem, mert annyira hasonlít hozzám, a Második
gondolataiban elmerülni egy csodálatos, egzotikus utazás, Harmadikkal a
próbafülkék magányában száz idétlen cuccot magunkra rángatva imádjuk a világon
legeslegjobban magunkat és egymást, Negyedik meg azzal a vidám vagányságával
vesz le a lábamról, ami miatt soha nem fog jól állni neki a szoknya.
Én kezdek barátkozni a gondolattal,
hogy az elég jó anyaság fogalmába simán belegyömöszölhető egy kis igazságtalan részrehajlás is. Néha valamelyik gyereked közelebb
állhat a szívedhez, s ha van egy kis mázlid, mindegyik kölyköd időnként
felkerül a slágerlistád élére. S talán bátran bízhatunk abban, hogy soha nem
kerülünk Szofi kegyetlen helyzetébe, így aztán titkon még a szívünk csücskében
is vendégeskedhet egy-egy gyermek minden nagyobb galiba nélkül. Arra azért vigyázzunk, hogy ennek a szívünk csücske - partinak a dokumentációja ne lapuljon a pincénkben sok kacat között egy
műbőr-kötéses fényképalbumban!
8 megjegyzés:
Szofi választása nagyjából 12 évesen rázta meg az én kis világomat, azóta azon ronyózom, hogy én melyik gyerekemet választottam volna - igaz, gyerekszülésre csak 18 évvel később került sor. Akkor viszont alig 1 év leforgása alatt kettőre is. Második terhességem alatt persze előjött a para, hogy másodszor úgysem sikerül egy olyan tökéletes gyereket szülnöm, mint elsőre, és egyáltalán, kizárt dolog, hogy bárkit is annyira szeressek, mint az elsőt. Az én Szívem Csücske, Szemem Fénye, Életem Értelme mellé tehát kihordtam egy Lukas Gumit, Kotonszökevényt, Betolakodót, és őszintén szólva nem is nagyon ijedtem meg, amikor a szülés után adaptációs zavarok miatt inkubátorba zárták és oxigént adagoltak neki. Nagyjából azon járt az eszem, hogy szegény Szívem Csücske mostanában ébred fel, és mennyire hiányozhatok neki. Ja, és persze rém bűntudatom volt, hogy szegény másodikat valóban nem szeretem úgy, mint az elsőt.
Most, néhány hónappal később ülök a fotelben, ölemben ezzel a másodszülött Égi Ajándékkal, Legszentebb Meglepetéssel, Kis Csodacsomaggal, és meghatottságomban bőgök, hogy mennyire szeretem őt, és hogy én mennyire szerencsés vagyok, amiért ő megszületett. És imádkozom, hogy soha, soha ne kerüljek Szofi választásának még a közelébe sem. Most már nem tudnám eldönteni, hogy melyiket szeretem jobban, de hál' égnek nem is kell.
Ja, amúgy amióta 2 gyerekem van, való igaz, hogy folyamatosan az az érzésem, hogy nem törődöm velük eleget. Ha az egyikkel játszom, a másik nem kap belőlem eleget és vice versa. Nagyon nagyon nagy közhely, de jó lenne kettő felé szakadni, hogy mindkettő mindig teljes embert, teljes mamát kapjon.
Ja, és Ember, a rajz nagyon találó :-)
Drága Rokon!
Örömmel látom, hogy a világháló beköltözött hosszú hónapok után az otthonotokba (vagy pedig megszöktél otthonról Szemed Fényével és Égi Áldással). Gondolom, én lehettem az a baromagyú, aki 12 éves korodban beszámoltam neked Szofi választásáról. Ezer bocs érte.
"A szeretet soha el nem fogy"- a gyerekeknek valahogy mégis mindig kevés belőle, és nincs féltékenyebb jószág, mint a testvér, ha anyáról van szó. Több gyerek mellé kéne még több láb is, hogy mindet egyszerre lehessen a térdre ültetni, karból is legalább még kettő, fülből, szájból is néhány, hogy mindenkit ölelni, figyelni, csitítani lehessen egyszerre.
Kit választott Szofi??????????
Ezt most könybelábadó szemmel kérdem!:(
Csak azt ne mondjátok,hogy olvassam el!!
Ne, ms. disz, ne olvasd el, nem embernek, főleg nem anyának való történet. Mondjuk én sem olvastam, csak a filmet láttam, de nem valószínű, hogy valaha el fogom olvasni. Amúgy Szofi választott: az egyiket.
Igen Irma, te mutattad meg a filmet, de nem hiszem, hogy ez túl sokat rontott volna az amúgy töretlen lelki fejlődésemen.
Megjegyzés küldése