Lelki zöldségek: Szendvicsgyerek megesz minket reggelire

Szerző: Fakirma

A szakirodalom és a tapasztalatok azt igazolják, hogy középső gyerekként az élet bizony nem mindig játék, móka és kacagás. Szomorúságomra kevésbé lerágott csont, hogy középső gyermek anyukájának lenni sem egy leányálom. Ezen a fronton elkélne egy kis együtt-érző támogatás. No de vissza a szakirodalomhoz: a szakavatottak szerint a nehéz sorsú középsőre sanyarú sors várhat, mert már nem megy akkora csodaszámba, mint az elsőszülött, de a harmadik jövetelével már a kicsinek járó előjogoktól és extra törődés- és szeretetadagoktól is elesik a szerencsétlen.

Így hát nem marad más hátra, mint a kétségbeesett figyelemfelhívás megengedett, vagy kevésbé tolerálható eszközökkel, illetve az önmarcangoló háttérbevonulás jó sok szorongással és önbizalomhiánnyal fűszerezve. Ez persze csak kegyetlen leegyszerűsítése ennek a családi időzített bombának, de aki nem hiszi, járjon utána (vagy szüljön egy halom gyereket)!

Ma már úgy emlékszem, hogy a mi kis Szendvicsgyerekünk középső-gyerek szindrómával született. Az első pillanattól kezdve – csak a törődés kedvéért - változatosabbnál változatosabb betegségekkel rukkolt elő (a bölcsőhalál veszélyeztetettségtől kezdve a szívritmuszavaron keresztül a titokzatos körömnövekedési rendellenességekig széles volt a repertoár). Miután nagy izgalmak közepette elértük a totyogós kort, színesedett a paletta és a gyermek-belgyógyászati osztályok mellett a sebészeten is állandó fellépőkké váltunk a le- és kiesések, betört fejek, felszakadt szemöldökök, eltört kisujjak miatt.

Angyalarcú rosszaságunk három éves születésnapjára cigi-rágót és gyereksört kért ajándékba. Teltek-múltak az évek, s az akkor még csak „tiszteletbeli” Szendvicsgyerek bezsebelte az „elvált szülők gyermeke” címet is. Nem sokkal később következett az igazi dráma, s a színen feltűnt először a Gonosz Mostoha, majd gyors egymásutánban két kakukktojás-húg is bepottyant a családi fészekbe. Szendvicsgyerek nehezen nyelte le ezeket a traumákat, és azóta teljes gőzzel tombol nálunk a középső gyerek-szindróma.

A koreográfia pofonegyszerű: első lépésként a gyenge pontok zseniális felmérése és frissítése történik meg a család idősebb és ifjabb tagjai körében, majd ezen ismeretek birtokában személyre szabott szadizás és feszültségteremtés következik. Gyakran tátott szájjal bámulom, ahogy ez a 11 éves kiskamasz - nagy tapasztalatú szakembereket megszégyenítő pszichológiai ismeretekkel és eszköztárral - totál bolondot csinál az egész családból! Természetesen gondos anyaként már sok mindent megpróbáltam. Fenyegettem és szeretgettem, szabályokat fektettem le és rúgtam fel, megbeszéltem és eltussoltam, kimondtam és eufemizáltam, együtt éreztem és szeretet-megvontam, kiálltam mellette és felelősségre vontam. Elmagyaráztam neki, hogy ő tulajdonképpen nem is igazi középső gyerek, maximum egy husidarab a duplaburgerben, ezért aztán nagyon rút dolog így viselkedni…A sok szájtépés teljesen feleslegesnek bizonyult.

Számos szakembernél jártam, de jó tanácsot nem sokat kaptam. Az intézmények pedagógusai és pszichológusai tágra nyílt szemmel csodálkoztak kétségbeesésemen. Kiderült, hogy Szendvicsgyerek ugyan eleven és nagyhangú, de éles eszű tanuló, kiváló sportoló, versenyhelyzetben ambiciózus, egyébként együttműködő csapatjátékos, egyszóval igazi kincse a közösségnek.

A dicshimnuszok után megsemmisülve, de azért boldogan támolyogtam haza a mi csak-nekünk-csak-most-ganajkodó gyerekünkhöz. A mindennapok csatározásai közepette próbálom lazábban kezelni a dolgokat, és kutatni a pozitív hozadékok után. Tiszta haszon, hogy valaki figyelmeztet tökéletlenségemre, illetve evidenciában tartja, hogy az általam oly idillire tupírozott családi fészek sem a lehetséges világok legjobbika, sőt, a sokgyerekes mozaikcsalád mint szervezeti egység, időnként maga a horror. Mellesleg egyre inkább bízom abban, hogy ha menet közben nem ütöm agyon, akkor Szendvicsgyerek még nagyon sokra fogja vinni az életben.