Az első alom ajnározása idejében fel se merült bennem, hogy egy anya fő feladata ne a játék lenne. Nem tudom, honnan vettem ezt a marhaságot, gondolom, kiskoromban a szüleim nem ültek egész nap a babakonyhámban, és a későbbi tapasztalataim sem támasztották alá a játékos szülővel kapcsolatos elképzelésemet.
Valójában nem botlottam tengernyi szakirodalomba, sőt gyakorlati tanácsba se ezen a téren. Valaki ismer olyan védőnőt például, aki nem azért baszkurálja anyut, mert nem szoptatja/választja el, adja/nem adja közösségebe, eteti/nem eteti tojással a kölykét, hanem mondjuk azért, mert nem játszik napi fél órát (vagy mit tudom én mennyit) vele? Pedig akárhogy is nézzük, a gyerek számára a szülei nyaggatásán túl a legfontosabb tevékenység a játék, sokszor nem is értem, mi az izgalmas hatszázadszorra is az asztal alatt bújócskázni, vagy műanyag/gumi/természetes alapanyagú biszbaszokkal földrengésest/királylányost játszani. Ma már csak ámulok egykori magamon, aki ezt az idegborzoló monotóniát oly lelkesen támogatta meg személyes részvételével.
Már iskolába jártak a fiúk, amikor először felderengett, hogy basszus, ezek a kölykök nem tanultak meg egyedül játszani. Sok időm nem volt az önmarcangolásra, gyors egymásutánban pottyantak be életünkbe a kislányok, a fiúkra cudar idők jöttek, pontosabban szívnak eleget most is. Gyorsan felismerték, hogy anyjuk többé már nem egy interaktív mesegép, hanem egy idegbeteg tehén, aki rajtuk vezeti le az összes feszültségét. A sok törődésnek azonban a nyoma megmaradt: túljutva a keserű csalódáson, számukra is a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy kisgyerekkel játszani kell. S ha az anyjuk alkalmatlan erre, akkor megteszik helyette ő maguk. Néha boldogan, máskor fogcsikorgatva, de játszanak a húgaikkal orrvérzésig (időnként tényleg addig).
Én vagyok olyan haszonleső, hogy nem árulom el nekik a nagy titkot, amit közben a Waldorf óvodában megtanultam: egy gyereket nem kell folyamatosan abajgatni. A felnőtt feladata mindössze annyi, hogy megteremtse azt a biztonságos környezetet, amiben kivirulhatnak a kis egyéniségek. Nem kell sok játékszer, és felesleges dinószauruszként egész nap a játszószőnyegen fetrengeni, elég, ha a felnőtt a háttérben szelíden jelen van. Ez persze nem azt jelenti, hogy az óvónénik hátul a kert sarkában frusztráltan szívják a cigeráttájukat (kötött kardigán, összefont kar, görnyedt testtartás, semmibe révedő bús tekintet, nagy sóhajok - megvan a gyerekkori emlék?), egyszerűen csak nem ugatnak bele mindenbe: se játékba, se konfliktusba, így aztán a gyerek jobb híján megtanulja saját kapacitásait mozgósítani. A felnőtt pedig folyamatosan ott molyol körülöttük, süt, főz, varrogat, dudorászik (ez utóbbi eleinte idegesített, de most már megszoktam), s hagyja, hogy a gyerek spontán módon bekapcsolódjon ezekbe a tevékenységekbe.
Nekem bejön ez a pedagógiai elmélet. Királykisasszonynak is: mióta ovis, nem tudja elviselni, ha beleugatok a hercegnős játékaiba, fantáziája túlszárnyalja az enyémet, és igazi hisztérikaként áll ki az érdekeiért. Én pedig biztosítom számára az inspiráló hátteret: tornázom, körmöt reszelek, blogot írok, halkan káromkodom.
Az önmegvalósító anya receptje pofonegyszerű: szüljél sok gyereket, és legyél a Waldorf pedagógia lelkes követője. Végre kész az ideológia, ami megspórolja nekem a lelkiismeret furdalást, ha nem törődöm a kölykeimmel.
Valójában nem botlottam tengernyi szakirodalomba, sőt gyakorlati tanácsba se ezen a téren. Valaki ismer olyan védőnőt például, aki nem azért baszkurálja anyut, mert nem szoptatja/választja el, adja/nem adja közösségebe, eteti/nem eteti tojással a kölykét, hanem mondjuk azért, mert nem játszik napi fél órát (vagy mit tudom én mennyit) vele? Pedig akárhogy is nézzük, a gyerek számára a szülei nyaggatásán túl a legfontosabb tevékenység a játék, sokszor nem is értem, mi az izgalmas hatszázadszorra is az asztal alatt bújócskázni, vagy műanyag/gumi/természetes alapanyagú biszbaszokkal földrengésest/királylányost játszani. Ma már csak ámulok egykori magamon, aki ezt az idegborzoló monotóniát oly lelkesen támogatta meg személyes részvételével.
Már iskolába jártak a fiúk, amikor először felderengett, hogy basszus, ezek a kölykök nem tanultak meg egyedül játszani. Sok időm nem volt az önmarcangolásra, gyors egymásutánban pottyantak be életünkbe a kislányok, a fiúkra cudar idők jöttek, pontosabban szívnak eleget most is. Gyorsan felismerték, hogy anyjuk többé már nem egy interaktív mesegép, hanem egy idegbeteg tehén, aki rajtuk vezeti le az összes feszültségét. A sok törődésnek azonban a nyoma megmaradt: túljutva a keserű csalódáson, számukra is a világ legtermészetesebb dolga, hogy egy kisgyerekkel játszani kell. S ha az anyjuk alkalmatlan erre, akkor megteszik helyette ő maguk. Néha boldogan, máskor fogcsikorgatva, de játszanak a húgaikkal orrvérzésig (időnként tényleg addig).
Én vagyok olyan haszonleső, hogy nem árulom el nekik a nagy titkot, amit közben a Waldorf óvodában megtanultam: egy gyereket nem kell folyamatosan abajgatni. A felnőtt feladata mindössze annyi, hogy megteremtse azt a biztonságos környezetet, amiben kivirulhatnak a kis egyéniségek. Nem kell sok játékszer, és felesleges dinószauruszként egész nap a játszószőnyegen fetrengeni, elég, ha a felnőtt a háttérben szelíden jelen van. Ez persze nem azt jelenti, hogy az óvónénik hátul a kert sarkában frusztráltan szívják a cigeráttájukat (kötött kardigán, összefont kar, görnyedt testtartás, semmibe révedő bús tekintet, nagy sóhajok - megvan a gyerekkori emlék?), egyszerűen csak nem ugatnak bele mindenbe: se játékba, se konfliktusba, így aztán a gyerek jobb híján megtanulja saját kapacitásait mozgósítani. A felnőtt pedig folyamatosan ott molyol körülöttük, süt, főz, varrogat, dudorászik (ez utóbbi eleinte idegesített, de most már megszoktam), s hagyja, hogy a gyerek spontán módon bekapcsolódjon ezekbe a tevékenységekbe.
Nekem bejön ez a pedagógiai elmélet. Királykisasszonynak is: mióta ovis, nem tudja elviselni, ha beleugatok a hercegnős játékaiba, fantáziája túlszárnyalja az enyémet, és igazi hisztérikaként áll ki az érdekeiért. Én pedig biztosítom számára az inspiráló hátteret: tornázom, körmöt reszelek, blogot írok, halkan káromkodom.
Az önmegvalósító anya receptje pofonegyszerű: szüljél sok gyereket, és legyél a Waldorf pedagógia lelkes követője. Végre kész az ideológia, ami megspórolja nekem a lelkiismeret furdalást, ha nem törődöm a kölykeimmel.
6 megjegyzés:
Tuttomon kivűl,jeles követője vagyok a Waldorf módszernek. Hurrá-és még pénzbe sem került!!:)
Ez nekem is bejön, köszönöm a támogatást!
Hát izé, nekem úgy tűnik, ha én a háttérben sütögetek, takarítgatok, körmöt reszelgetek, akkor a gyerekek fél percen belül rajtam lógnak, ki óbégatva, ki követelőzve (mama, öledbe akarok, mama játsszunk!), úgyhogy beadom a derekamat és leülök játszani. Így aztán mi lelkesen építünk, babázunk, rajzolunk a mocsok tetején, piszkos körmökkel, ebéd pedig sehol.
Anyuka2 ne parázz, Te még csak az első alomnál tartasz!:) Nem úgy, mint Timi, aki megnyugtatott, mert, ha azt írta volna, hogy blogírás és kreatívkodás mellett napi 5 órát játszik a csemetéivel, akkor én azonnal a földbe döngölődöm.:)
Hát Miszdisz, izé, tudom, hogy Neked még csak egy gyereked van, viszont roppant fogékonynak mutatkozol az újra, és igazi túlélő típus vagy!:)
Ez sem rossz ideológia, én eddig az "anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz" - idézetet használtam, bizonyítandó, h az anya feladata a gyerek körüli fizikai teendők ellátása, FOGLALKOZNI az apának kell vele :D
Azt gondolom, életbölcsességednek Szofi Anyafüzetében a helye!
Megjegyzés küldése