"Óh, azok a régi kiflik, stanglik, ti olyat nem is ettetek!"- hallgattuk gyerekkorunkban anyukánk vissza-visszatérő sóhajait. (Néha egészen lelombozó volt, jóízű falatozás közben azt hallgatni, hogy ma már a pékek nem tudják, hogy kell igazi kiflit sütni.) De mit is mondhatnék a gyerekeimnek 2011-ben? Ugyanezt érzem. Ha legszebb kifliélményem után kutatok az emlékezetemben, a drága miskolci nagymamámnál töltött hosszú, álmos nyarak jutnak eszembe. Minden reggel azzal indítottuk a napot, hogy örökké éhes kamasz bátyámmal és hasonló korú unokatestvéremmel lementünk a kisboltba, s megvettük a szokásos reggeli 20(!) kiflinket. (A fiúk 6-7 darabot termeltek be fejenként, de tízévesen én is hoztam a 3-4-es átlagot, pedig inkább cingár gyerekek voltunk mindhárman. A maradékon a család épp jelen lévő többi része osztozott.) Hozzá teavaj és bolti kakaó dukált, ritka csemegeként pedig kakaóscsigát is vehettünk. No, ennek a miskolci kiflinek azóta sem lelem párját! Keresem a gyermekkori ízt, s gyanítom, nemcsak a nosztalgia ízesíti a számban finomabbá, mint bármely azóta kóstolt újhold alakú süteményt. A falunk állomásán van egy kisbolt, az ő kiflijük (a képen a 35 Ft-os) kissé emlékeztet ízvilágában, de néhány órás állás után már nem hozza azt a minőséget, amit egykori társa. A 20 Ft-os tétel, amivel tele van szórva az ország szinte minden boltja már frissen is gyakorlatilag ehetetlen. Püffesztőanyag-íze van, eszméletlenül morzsálódik, s pár óra után megkövül (legfeljebb bobajka gyártására alkalmas). A sajtos kifli a gyerekek között tarol, nekem nem esetem, nemcsak azért, mert fajlagosan drága, de valahogy túl intenzíven fehér és műanyagízű. Nálam a teljesen szubjektív verseny győztese az ár-érték arányt tekintve a 45 Ft-os, mívesen csavart duplavajas kifli, ízletes, ropogós is kissé, s másnapra is marad némi élvezeti értéke. Bár azt a bizonyos miskolcit meg sem közelíti.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése