Hazafelé a munkából, a vonaton zötyögve tegnap megfogadtam, hogy otthon nem ejtek ki hangos szót és derűs leszek, viselkedjenek bár a gyerekek ugyanúgy, ahogy mindig, mikor hazaérve meglátnak. (Hátha sikerül békességben eltöltenünk a várva-várt otthoni estét.)Ilyenkor ugyanis általában pár perc örömködés után eleresztik fülüket-farkukat, kiengedik az oviban felgyülemlett fáradt gőzt és kezdik idegtépő szülő-gyötrésüket. Az oviban semmi gond velük (mondják az ovónénik), itthon ellenben úgy viselkednek, mint akiknek a fenekébe puskaport tettek: eszetlenül rohangálnak, percek alatt szétpakolják a lakást, no és persze veszekednek non stop. Ember (és anya) legyen a talpán, aki hazaérve a munkából nap mint nap mosolyogva és derűsen állja a három zsivány ostromát mondjuk 10 percnél tovább.
De a fogadalmam kötött! Ma csak halkan, szép szóval, szellemre és érzelemre ható meggyőzéssel szabad!
Az első óra kimondottan örömteli és kellemes volt, úgy éreztem, feltaláltam újra a sapnyol viaszkot, s eddig is biztos csak az én nervózus készülékemben volt a hiba. A gyerekeknek tetszett az új játék, hogy csak letekert voluméval szólunk egymáshoz, s egy ideig veszekedni is elfelejtettek. Igen ám, de hamarosan hozzászoktak sutyorgásomhoz, már nem volt érdekes, a móka unalmassá vált.
Így aztán újra régi fegyverzetükbe bújtak és egyre ziláltabban döcögtük át a koraestét. De tartottam magam a fogadott szóhoz, nem vesztettem el a fejem. Viszont kialakult egy komolyabb fejfájásom, ami csak az elalvásuk után szűnt meg. De így is megérte! Persze most következne a neheze. Hogy tartóssá váljon a fogadalom, s következetessé a gyakorlat. Ígérni nem merem, de próbálkozom megint. Most érzem az erőt (no, nem először), hátha... (Lotte)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése