Szabadságot kaptunk a szüleimtől: unokás hétvégét csaptak, esti erkélyi pattogatott kukoricázással, Természetrajzi Múzeummal, játszóterezéssel. Nincs is ennél nagyobb ajándék: tudni, hogy kedvenc nagymamájukkal és nagypapájukkal együtt bandáznak a gyerekek, s mi végre szusszanhatunk egyet, cezúrát szúrva a véget nem érő hajtásba. (Ilyenkor tele vagyunk nagy tervekkel, hogy most aztán tényleg kiélvezzük a szabadság minden percét, aztán úgy futnak el az órák, hogy ez is, az is, amaz is elmarad.)De most nagyot gondoltunk, s többéves vágyunk teljesülhetett. Reggel felpumpáltuk a bicajokat és elindultunk Vácról Budapestre! Az út két kisebb megállással (láncleesés és hosszabb hivatalos telefon) két és negyed óra volt kellemes, kocaturista tempóban.
Miután a mi utunk a gyerekek hazahozatalához volt kötve, a szerencsétlenebb végén fogtuk meg a túrát: a szép felől igyekeztünk a csúnyábbik irányba. De így is megérte. Néhány szó az útról, hátha kedvetek szottyan nektek is egy hasonló hétvégi kiruccanáshoz. Először is: ezt az utat kisgyerekeseknek nem ajánlom, hiába a kétkerekes tudás: a bicikliút töredékessége, s a hosszú városi szakasz nem kedvez a kicsikkel való kirándulásnak. Kisiskolás korig inkább a Nyugatiból Alsó-Gödig vagy Göd megállóig vonatozzatok, s onnan a kerékpárút elérése után hajtsatok Vác felé. Ez is hosszú túra, de kihagyja a dunakeszi félkész állapotot és a rossz levegőjű Váci utat. (Nagyobb gyerekekkel persze, megkockáztathatjátok a teljes hosszt, emelkedő alig van és tényleg változatos út.)
A szakasz legszebb része a (mi fordított utunkat alapul véve) az eleje: a Vác belváros - Sződliget -Felső-Göd (érdemes kipróbálni a halast!) etap ártéri erdőkön, a Hét Kápolna melletti tó érintésével, s a Duna kanyargós töltésén - szemben a budai hegységgel gyönyörű, változatos látványt kínál. Alkalmas bográcsozásra, vagy egyszerűen csak kavicsdobálásra és töltekező bambulásra, a Duna morajának nyugtató hallgatására. Igazi kikapcsolódás! A hosszan elterülő gödi rész már zömében a kertváros kis forgalmú, kellemes utcácskáin halad, hogy aztán a 2-es úttól néhány kilométerre nyaralóövezeti részre vezessen a kiváló minőségű bicikliút.
Aztán nemsokára feltűnik Dunakeszi. Itt találtunk egy kb. két kilométeres szakaszt, amely közvetlenül a Duna-parton fut. Igazi balatoni hangulat: árnyas sétány, strandolóknak kedvező partszakasz, szimpatikusnak tetsző éttermek és fagyizók, hangulatos kávézók. (Elhatároztuk, ide hamarosan visszajövünk a kicsikkel!)
E kellemes rész elhagyása után aztán kezdődik az iparosodottabb vidék. Először panelházak tűnnek fel, majd az út együtt halad a "régi" kettes autóúttal. És elérve a Dunakeszi déli határán lévő körforgalmat, mintha elvágták volna: egyszer csak volt-nincs, megszűnik a kerékpárút. Néhány kilométeren az országút szélén kell haladni, amit én a magam részéről nagyon nem szeretek. Gyanítom, hogy a település közigazgatási határáig a város kiépítette a kerékpárutat, s talán a közútkezelőnek vagy a megyének kellett volna folytatnia, ami pedig elmaradt.) Szerencsére a Megyeri-hídnál folytatódik a bicikliút, s egész mélyen halad a hosszú-hosszú budapesti külterületen, el a Tungsram és a Cérnagyár mellett. De akkor sincs vész, amikor egy időre újra eltűnik: a járda mindvégig üres, alkalmas biciklis és gyalogos harmonikus együttélésére, leszámítva a kerékgyötrő padkák fel- és lezöttyentéseit.
A Baumax magasságában újra visszatér a kijelölt útvonal, itt csak arra kell figyelni, el ne vétse az arra tekerő az irányt, mert sok az apró kacskaringó, a felfestés pedig nem elég egyértelmű. A XIII. kerületet bejárva aztán újra visszakerülhetünk a Duna mellé, s elérve Újlipótvárost, mi ki is szálltunk a túrából.
De jól esett! Megemeltük a kalapunkat magunk előtt, és befaltuk anyukám ebédjét, hogy rövidesen családunk hangosabbik felével kiegészülve visszaforduljunk, és vonattal hagyjuk el a fővárost.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése