Lelki Zöldségek: Isten hozott Szorongás!

Szerző: Fakirma

"Ne aggódjanak a jövő miatt. Vagy aggódjanak, de tudniuk kell, hogy az aggódás körülbelül annyit segít, mint szöveges példának a rágógumi." (Kurt Vonnegut)

Tövig rágott körmök

A szorongás pocsék érzés. Különösen kétségbeejtő, ha mindezt saját utódunk produkálja. Lotte szívszorító bejegyzése hetek óta motoszkál a fejemben. Szaktudás ide vagy oda, a választ nem találom. Talán nincs is.

Amikor a kölyök szorong, a szülőt is elönti a pánik. Ha a mindennapi rutinból ismerős számára az érzés, akkor azért,

jaj, ne, nem csak a nagy orromat, de ezt a defektet is tőlem örökölte a gyerek,

ha pedig olyan anyagból gyúrták, ami lelki egészségre predesztinál, attól veri ki a verejték,

Mitől lett a kölyköm lelki toprongy?

A szorongásról egyetlen jó dolog mondható el: kétségtelen az evolúciós haszna. Ha őseink nem lettek volna érzékenyek az őket fenyegető veszélyekre, nekünk már rég harangoztak volna.

Az emberiség túlélése valószínűleg nem vigasztalja azokat a szülőket, akiknek gyermeke nyüszítve megy az oviba, összepisili éjszakánként az ágyat a rettegéstől, véresre rágja a kezét matek dolgozat előtt, esetleg kukán bámulja a szomszéd nénit, aki mindössze arról érdeklődik, milyen volt a balatoni nyaralás.

PARAdicsom

Szerző: Fakirma

Vargosz

Apám bébikorom óta nem győzi bizonygatni, hogy a világ egy veszélyes hely. Sosem tudhatjuk, milyen mumus csap le ránk, ezért aztán jobb behúzott nyakkal rettegni. Bármennyire is szeretném, hogy ne így legyen, ha jobbkezes utcákban furikázom, mindig eszembe jut az egyik életbölcsessége:
Kislányom, ne feledd, sosem az autónak, hanem az életnek van van elsőbbsége.

Ehhez hasonló aranyköpésekből őrzök még néhány százat a lelkem mélyén.
Ezeknek megfelelően élek. S ezeknek megfelelően szorongom végig életem egyik felét. Életem másik felében kitartóan küzdök a gyomorszorító érzés ellen. Nincs könnyű dolgom. Nem csak azért, mert egy fedél alatt élek apámmal. A világ sem bánik velem kesztyűs kézzel.

Esti rémjáték gyerekeknek ÁÁÁÁÁÁÁ!

Szerző: FiloSzofi

Egy újabb csodaszert szeretnék nektek eladni, ami oldja a gyerek szorongását, felszínre hozza, és békésen levezeti a rejtett agressziót, megszelídíti a félelmetest.

Az árnyjáték olyasféle elemi örömöt ad, mint a mágnes, a babcsíráztatás, vagy meglátni magunkat a biztonsági kamera képernyőjén. A felnőtt újraélheti az egyéveskori gyerekek hatóképesség fölötti örömét, hogy néééézd, láááátszik, én csináltam! És tényleg tök jó!

Lelki Zöldségek: Ronyókoros óvodások

Szerző: Fakirma

Szelleműző

A fejlődéslélektan életszagú tudomány, leginkább azért, mert minden életkorban épkézláb magyarázatot ad arra, hogy szemünk fénye éppen miért viselkedik elviselhetetlenül. A rajtvonal környékén ehhez még pszichológiára sincs szükség: azért nyifog, mert fáj a hasa, majd következik a fognyűvős felvonás. Nyolc hónapos kortól azonban tombol a kőkemény lélektan: minden anyára babára lesújt a szeparációs szorongás, ami kitart az éntudat ébredezésével fémjelzett időszakig. Ha pedig ezt a pár évet véletlenségből simán megúsztuk, ovis korban biztos, hogy utolér minket a testvérféltékenység, a szocializáció, a dackorszak és az ödipális komplexus, ami sok-sok sírással, hisztivel, körömrágással és összepisilt lepedővel jár.

Amikor gyermekünk eléri az ötéves kort, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy pillanatra megpihenhetünk: túl vagyunk a beszoktatáson, megnyugszunk, hogy az óvónő nem csak a mi gyerekünket, hanem az összeset gyűlöli, túléltük az első/második/harmadik hisztis korszakot, az iskolaválasztás réme pedig még nem borzolja az idegeinket.

Ez azonban csak a látszat: ötéves kor körül még a nem intellektuális beállítottságú gyermek fejében is kigyullad a fény. Ilyenkor kezd el derengeni, hogy aki meghal, az úgy is marad, s ráadásul nem csak a hörcsöggel esik meg ez a csúfság, hanem előbb-utóbb mindenkivel. Szar ügy. A nagyobb gyerekek pedig remek pszichológiai érzékkel aktiválják kisebb társaik ronyómoduljait. A nagyobb gyerekek pszichológiai érzékén csak a felnőtteké tesz túl: a megfélemlítés eszközét sosem lehet olyan hatékonyan a nevelés szolgálatába állítani, mint az ovis életkorban. Kishúgomat az óvónénik azzal riogatták, hogy ha nem viselkedik jól, akkor elviszik a szenes bácsik. Pechére a szenes bácsik megerősítették a pedagógusok híreszteléseit. Minden elismerésem az övék,  tesóm az elmúlt harminc évben  emlékezetem szerint semmi rosszaságot nem követett el, a generalizált szorongásra pedig napjainkban már csodás gyógyszerek vannak.

Egy deci Szelleműző

Szerző: Fakirma

Királykisasszony az idegeimre megy a folytonos vinnyogásával. Az én talpraesett, cserfes, vidám kislányom szorong. Nem mindig, csak ha itthon van. A nagyvilágban továbbra is ragyog, az óvónéni áradozik róla,
Olyan ez a lányka, mint az alma, kívül-belül kerek, nem csoda, hogy ez lett a jele,
látszik rajta a gondos, szerető családi háttér.
Csak látná a mi kis ronyókirálynőnket a gondos, szerető családi háttérben: fél a szellemektől, mumusoktól, rablóktól, sötéttől, hangokat hall, s már nem csak éjjelente, hanem fényes nappal is ott liheg az aurámban.

Nem tudom, hogy az ödipális korszak cibálja-e az idegeit, esetleg a szeparációs szorongás tört rá azért, mert heti kétszer nem az anyukája viszi reggel az óvodába, vagy egyszerűen nem voltam elég klassz szőranya, így lőttek a biztos kötődésnek. Ha jobban belegondolok, nem is érdekel, elég nekem más gyerekek lelkét pátyolgatni, az enyémekre már nem jut a libidómból, főleg úgy, hogy kettő folyamatosan a nyakamon lóg. Ojó ugyan nem szorong, viszont mindenben utánozza a nővérét,  
Mamafélek,
mamabújtam,

mamaholvagy,

mamanemenjkiakonyhába-énismegyek-detevigyélki.

Mindez fejhangon nyivákolva. Sztereóban. Reggeltől estig. Rossz esetben estétől reggelig.
Tegnap majdnem megtaláltam a megoldást a kedvenc illatszerboltomban.
(De porosan hangzik ez a szó, nyanyásodom ezerrel!)

(A lágy levendulaillat elűzi a szellemeket és kísérteteket, így gondoskodik a nyugodt alvásról. A szelleműző spray-t fújja egyszerűen az ágy alá, valamint a szoba sarkaiba...)

Lelki Zöldségek: Szervusz Szorongás!

Szerző: Fakirma

A héten megvertem Szendvicsgyereket. Pontosabban szétvertem rajta  azt a gyűrött, piszkos, összefirkált förmedvényt, amit nem átallott a latin füzetének nevezni. Semmi kétség, Kisszendvics egy ocsonda disznó, ennek viszont sok köze nincs az én idegbeteg viselkedésemhez.

Szorongok. Talált, süllyedt, nem múlt el a fejfájásom a reuma gyógyszertől, így most bekerültem az egészségügy mókuskerekébe, ami még nálam erősebb idegzetűek számára is húzós műfaj, nálunk egyenesen háborús vészhelyzet.
A színjózan énem (halovány lény) és az orvosok azt üzenik Nektek, Kedves Olvasóknak, hogy ne aggódjatok, a közeljövőben nem kell végigkönnyeznetek hőn szeretett Fakirmátok haláltusáját. Én persze mást mondok (a már említett lepkefingnyi atomomtól eltekintve), de Ti csak nyugodtan gúnyolódjatok...