Szerző: FiloSzofi
Hallgatva olimpikonjaink nyilatkozatait, bevillant egy érzés, milyen lenne ott állni a dobogó tetején. Amikor a mámor átcsap hálába, kinek is lennék hálás? Lenne az a sok ember, aki tényleges, személyes segítséget nyújt, de egészen képtelenség lenne egy ilyen siker a magamba szívott eredeti sporteszmény nélkül. És ha azt mondanám akkor, "Köszönöm, Magyarország!", akkor elsősorban erre gondolnék, és nem az adófizetők pénzére. Mert az ember nem csinálná végig, ha nem lenne kinek, azt hiszem. Egyéni teljesítmény, személyes sors és individuális akarat alakítja a sportoló pályáját, de a közösségben élő eszmény nélkül nem válik egyéni céllá sem, hogy az ember mondjuk a világ leggyorsabb úszói közé tartozzon.
(A félreértések elkerülése végett leszögezem, ez egy gondolatkísérlet, mert sosem közelítettem praktikusan ahhoz a lehetőséghez, hogy élsportoló váljék belőlem. Habár többféle sportot űztem, jellemzően a legtovább azt, ami alkatilag a legkevésbé felel meg nekem, ahol leginkább sikertelenségre voltam ítélve, nevezetesen a tájfutást. A vívás viszont nem is ment rosszul, de mikor ott is állandóan megfuttattak, elegem lett, gyorsan batikoltam néhány pólót és művésztanoncnak álltam.)
Nem gondolok semmiféle zsengekori ideológiai kiképzésre, ne higgyétek. Senki nem prédikált arról, miért is szuper dolog a sport. Az olimpia eszméjéről még csak-csak hallott az ember a tévében, de kiesett volna a lukon, ha nincs egy olyan tudatalatti táptalaj, ahol jelentést nyernek a szavak, és kivirágzanak. Hallottunk ugyan az '56-os szovjetek elleni vízilabda meccsről, a sportban is tovább élő hidegháborúról, az NDK-s embertenyésztésről, a gyerekkori emlékeim mégis a salaktalan és tiszta érzelmekről szólnak. Nem emlékszem gyűlölettől eltorzult arcokra, acsargásra és vadállatiságra, sőt: a fejemben a nemes és intelligens dolgok fakkjába sorolódott az élsport.
Idén megint a gyerekkori önfeledtséggel szurkoltam végig az olimpiát, de először csodálkoztam rá igazán reflektíven a hozzá kapcsolódó érzelmeimre. Azt hiszem, talán a közhangulat és a közbeszéd eliszaposodása adta azt a kontrasztot, amiben olvashatóvá vált a tiszta öröm.
Talán soha életemben nem szeretem annyira a szerbeket, mint amikor azt ordítom a magyar védőnek, hogy "fogd meg, öld meg!". Komolyan, ebben egy szikrányi sötét és kicsinyes, negatív érzelem sincsen.
Soha életemben nem rendített meg annyira az elegancia, és soha nem vettem olyan komolyan, mint egy lólengés gyakorlat kapcsán.
Soha nem lelkesednék egy férficsapatért, és soha nem mondanám ki, hogy szeretem őket, ha nem egy sportcsapatról lenne szó.
Soha nem érdekelne, hogy ki milyen gyorsan úszkál egy medencében, ha nem lenne ez a fura valami, ami leginkább az olimpiai játékokban ölt testet.
Ez maga az ember ünnepe, aki képes tervezetten dolgozni egy választott célért. Az emberé, aki tud specializálódni, és egy elkülönített célhoz kimunkálni a legtökéletesebb utat. Az emberé, aki a testi és lelki erejét harmonikusan képes fejleszteni, és szimbólummá sűrítve kifejezni, hogy olyan kicsi legyen, amit a közösség minden tagja zsebrevághat, ha képes kibontani magának, ha nem.
Az emberi nem sajátos jellemzője a közösségen belüli szerep- és munkamegosztás olyan végletes módja, hogy sokszorosan képes meghaladni az egyének összességét, és így zárt rendszerből a transzcendencia felé nyílt rendszer tud lenni.
Nem hiszem, hogy ilyesmi szöveggel kellene tömni a gyerekeket, de ezért van értelme a sok hókuszpókusznak, a zászlófelvonásoknak, ünnepi beszédeknek és olimpiai himnusznak. Formaruhának, nyitó és záróünnepségeknek, mert a magunk esendő módján, így tudjuk megőrizni a nyereségvágy, túlélési ösztön és hiúság között az eszményt, ami az emberiség titkos erőforrása.
Szóval idén először végignéztem még a záróünnepséget is, és lecsúszott a torkomon az egész peace, love, happiness.
15 megjegyzés:
By-by London!
Most látom, hogy megírtam a Tóta W. cikkének az ellentét. Hát, tök véletlen, ahogy az is, hogy azt elolvastam, mert direkt ki akartam maradni ebből az idétlen vitából.
Viszont jó illusztráció az cinikus és individualista, valamint az idealista közösségi gondolkodás különbségére. Vicces.
:) Én is rád gondoltam amikor olvastam.
Meg az a különbség h te írtál valamiről, ami jó érzéssel töltött el, ő meg írt valamiről és ez jó érzéssel töltötte el (talán). De nagy az ő nyomorúsága, ha nem tud együtt örülni másokkal.
http://jobbegyenes.blog.hu/2012/08/13/ha_en_magyari_peter_lennek_371
Én meg épp ellenkezőleg. Ahányszor, jellemzően valami porronggyal a kezemben megütötte a fülemet a Himnusz dallama, hatalmába kerített a sajnálat érzése. Nem tehetek róla, igen, sajnáltam őket, hogy most 20 évesen ott állhatnak, vágyaik netovábbján, a pici emelvényen, oszt most meg mi van? EZÉRT dobta oda a fiatalságát? Tuti nincs barátnője, egyszer sem heverészett felelőtlenül délelőtt a bevetetlen ágyán, egyszer nem zabált egy jót, nem kanalazott éjszaka fagyit dobozból és sorolhatnám. Mindabból kimaradt, ami meg nekem a beteljesülés. És akkor még nem beszéltem a jövőről. Borítékolt a lecsúszás, jó esetben méltóságteljes visszavonulás, aztán lehet sportközgazdász, vagy edző. Szegény gyerekeimet is ezzel traktáltam, csak néztek nagy tiszta szemekkel. Anya, mit jelent hogy ennél az élet azért komplexebb? Az viszont igaz, hogy mi meg tökre örülünk, de ez is milyenmár, hogy a mi örümünk eszköze az ő önsanyargatása?
A másik, amit nagyon nem szívesen fogadtam magamtól az az erősen nénis "azt a sok pénzt amit erre a záróünnepségre szántak...". Hát itt tartunk, ilyeneket gondol fejünk.
Jaj ilka, ne már! :) Innen csak egy lépés az éhező gyerekek meg a lélegeztetőkészülék :) Persze, k. sokba kerül, és azt sem szeretném h a gyerekeimből élsportoló legyen. De az élsport húzza maga után a tömegsportot, ezt el kell fogadni, szóval nyugodtan lehet befektetésnek tekinteni.
Ilka, szerintem csak az tudja végigcsinálni, aki megtalál benne valamit, amit te mondjuk nem tudnál. Nálunk nincsenek janicsáriskolák, akinek ez kevés, az lelép, akkor is ha tehetséges.
Egyébként meg az jut eszembe, amit a kapolcsi háziasszonyunkkal beszélgettünk, aki nagyon kedvelte a helyi papot, és rákérdeztem, hogy három fia lévén, bánná-e, ha az egyik pap lenne. Azt mondta, hogy persze, a nőtlenség miatt, mert anélkül azért nem lehet boldog egy férfi.
Jó, kicsit sántít a hasonlat, de minden ilyen ikon szerű hivatás egy kicsit a közösség felajánlott áldozata önmagáért, de az áldozat mégis individuális és saját, boldogító (jó esetben) döntés, saját felelősségre.
Az a para, ha már nem kell senkinek, amit nyújtani akarsz. Akkor sem, ha ez nagyon elvont, és a mindennapokban úgy éled meg, hogy magadért csinálod. Csupa Tóta között kihalna az olimpiai szellem, az tuti. Mint a könyv, amit nem olvasnak, vagy a nyelv, amit nem beszél már senki.
Akaratom ellenére az átlagnál talán mélyebb betekintést nyertem az idei olimpiába (F. 2 hétre bebetonozta magát a TV elé), egyetlen elő-elő-elő futamról sem maradhattam le. Így az átlagnál talán többet is gondolkodtam rajta. Eredendően negatív hozzáállásom ellenére sem tudtam nem drukkolni a magyar befutóknak, és nem tudtam nem szívből örülni a sikereinknek. Engem is magával ragadott 1-1 mérkőzés/futam izgalma, és katartikus élmény volt minden magyar arany (és körülményektől függően az ezüst-bronz, 4.5.6. helyezés is).Ugyanakkor Ilka a szívemből szólt. Mert azt még megértem, hogy a dobogó tetején állva az ember elfelejti azt a sok lemondást, de mit mondjon egy 5. helyezett, vagy egy 30. helyezett? (F. szerint ők töltik be a statiszta szerepet a show-ban). Ki fog emlékezni pl. Joó Abigélre, aki arany esélyesként egy nyerő meccs közepén lesérült, de ennek ellenére ment tovább, és képes volt a hátára vágni a lengyel ellenfelet (én biztos - számomra ez a hősiesség felért egy arannyal!)? Kiváló sportoló, mégis idén csak statiszta szerep jutott neki!
És tényleg tized, meg századmásodpercekre teszik fel az emberek a karrierjüket? Tényleg annyival jobb az, aki 4 századdal előbb éri el a célt?
Legjobban a kínai tornászlányokat sajnálom, akiket már 4 éves korukban kínozni kezdenek, aztán 14 évesen ott rettegnek a szeren (de ez óriási közhely).
Ráadásul az egészségüket is tönkreteszik olimpikonjaink (http://olimpia.origo.hu/london/20120810-az-elsport-ara.html). Még ha jóhiszeműen feltételezzük, hogy nem doppingolnak, az ízületeik akkor is tropára mennek.
Amin még sokat gondolkodtam az a sok sportoló, aki "nem a szülőföldjén látta meg a napvilágot" (by Csisztu Zsuzsa 2004). Pl. Janics Natasa 2000-ben még szerb színekben indult. Akkor ő egy szerb-magyar vízilabda meccsen kinek drukkol? Kinek szerezte az érmeket? (Amúgy meg az anya is megszólal bennem: érdemes volt az egyhónapos csecsemője mellett elkezdeni az edzést tavaly októberben? Vajon meddig szopott az a kislány? És mennyit kapott az anyjából? No meg a többiek is? Akik arról számolnak be, hogy az olimpia előtt már hetekig nem látták a családjukat, gyereküket?)
Jaj, remélem nem könyveltek el Tóta W.-nek vagy Magyari Péternek, a cikkeik felháborítottak. Károgás ide vagy oda, meghajlok minden élsportoló akarata és kitartása előtt, a magyarok sikerei büszkeséggel és örömmel töltenek el, de azért a szeretteim inkább ne legyenek élsportolók.
Tegnap este egy egykori olimpiai bronzérmes birkózóval vacsoráztunk - ő főzött, remekül! Afféle távoli családtag. 58 éves, jelentem, az ő egészsége miatt senki ne aggódjon, az élsport nem tette tönkre, ma is sportol, olyan mint Daniel Craig, 10 évet lazán letagadhat. A sport nem kiégette, hanem nemesítette. Nagyon szeretjük. Végigizgulta az Olimpiát, büszke volt a magyar sikerekre. Meséltük neki Tóta W írását. Nem mérgeskedett, hanem őszintén, csodálkozva sajnálta a cikk jegyzőjét. A bennem is meglévő, iránta érzett sajnálatnál csak a bosszúság erősebb, hogy a Tóta W-k cinikus szava mindig hangosabb, mint birkózó rokonomé, neve sokkalta kevesebb befektetett munkával vált ismertté: mert tulajdonképp ki is az a Tóta W. Árpád?
Hát nem gondolnám magamat Tótával egy platformra és tudom, hogy igazatok van, attól hogy nekem ez nem pálya, még másnak lehet életcél. Ezek mondjuk érzelmek. De az egy-egy pillanatba sűrített "boldogság" érzetét, az ezekre a pillanatokra kihegyezett életet nem és nem értem.
Aztán lehet hogy csak önigazolok a valójában semmilyen kézzelfogható eredményt nem produkáló anyuka-létem miatt.
Ilka, Isten ments, nem szeretnék becsületsértési pert a platform-dolog miatt! :)
De nem gondolom h az élsportolók életében semmi más boldogság nincs mint az olimpiai győzelem (lásd lotte hozzászólását), még ha az ilyen pillanatokban az úgy is néz ki esetleg.
Ja. Ezt nem gondolom én sem (általánosságban ugye, mert azért van olyan sportoló, akinél nehéz meglátni lelki gazdagságát) Máshogy fogalmazok. Nem tudok mit kezdeni a kitűzök egy célt és elérem azt ésakkormajd jó lesz életérzéssel.
Amikor nagy örömmámorban próbálja egy bajnok szavakba önteni érzéseit és persze nem sikerül neki, mert az ám elmondhatatlan, akkor mindig úgy érzem, szegény kicsit csalódott, mert egyáltalán nem érzi hogy TÉNYLEG megtörtént valami amire titkon számított álmodozván a pillanatról.
Mondjuk, szerintem ez minden eredmény/cél elérésénél így van, amit nagyon várunk. Vegyes, fura érzés hosszasan küzdeni, aztán elérni valamit: az örömbe óhatatlanul keveredik valami ürességérzet vagy nevezzük szomorúságnak, legyen az egy sikerült vizsgaidőszak vagy egy nagy szervezést igénylő családi ünnep vége. De ez inkább a végesség, a mulandóság minden mögött felsejlő, teljesen emberi érzése (ami szerencsére maga is mulandó).
Amúgy meg sok múlik a személyiségen is. Én például szeretek (na nem olimpiai érem méretű) célokat kitűzni és bizony jó érzéssel tölt el, ha sikerül megvalósítani. Sportoló pedig hosszútávon nem lehet valaki anélkül (és itt nem Észak-Koreáról beszélek), hogy ne szeresse szenvedélyesen azt, amit csinál. Az említett birkózó rokonunkat például a szülei el akarták tiltani a versenyszerű sporttól, de ő inkább az agráregyetemet hagyta ott, nem tudott birkózás nélkül élni. (Később elvégezte az egyetemet, most tanít egy középiskolában.) A fia versenyszerűen vízilabdázott, de most abbahagyta, belőle hiányzott az bizonyos plusz. (Az apuka pedig ezt felismerve, szó nélkül hagyta búcsúzni a pólózástól.)
Kár, hogy Tóta W. megírta, amit írt, mert így hozzá képest kell pozicionálni magunkat, vagyis ha vannak fenntartásaim az olimpiával kapcsolatban, már az a vád érhet, hogy egy követ fújok vele. És lám, most is róla beszélünk, nem Szofi cikkéről!
Szóval nekem az nem tetszik az olimpiában, hogy egy nagy show-business az egész, ahol emberfeletti teljesítmény nélkül nem lehet érvényesülni, így teljesen kizsigereli a versenyzőket (lásd Kolonics, Dale Oen). Ettől még szükség van élsportra, mert motivál, nemzeti öntudatunkat segíti, meg amúgy is, izgalmas. Még nekem is :-)
hát szerintem nem kell egyébként sajnálni senkit. aki élsportoló, az eleve annak született, ilyen lelki alkattal, ez is lehet egyfajta kegyelem,valószínűleg az is. Én persze inkább a lassú élet titkát keresem,de én nem vagyok sportoló, semmilyen szintem.aki meg az, arról nem hiszem, hogy nem belső hangra teszi, amit tesz (legalábbis itthon, most hogy Kínában mi van, azt én nem tudhatom.) Nekem van sportoló gyerekem (még mindig remélem, hogy nem lesz élsportoló,de kezdek beletörődni abba is, ha mégis az lesz.) És neki így a jó, maga találta ki magának, senki se presszionálta. Szenved, ha nem mehet edzésre, és nekimegy a falnak, ha fél napja nem futott.
Ez az olimpia meg egyenesen katartikus volt, szültem is egy gyereket a végére, hogy én is hozzátegyem a magamét :)aki meg nem tud örülni ilyenkor, hát most mit mondjak...szar neki.
Megjegyzés küldése