Szerző: Lotte
Megsárgult fotó, rajta a debreceni fényképészmester gondos utasításait követő négytagú család, valamikor a kilencszázhúszas évek elején... Nemrég kaptam egy távoli rokontól, azóta keretezve lóg a nappalaink falán. Hacsak ránézek, furcsán összeszorul a szívem, nehéz gombóc ül a torkomra.
Megsárgult fotó, rajta a debreceni fényképészmester gondos utasításait követő négytagú család, valamikor a kilencszázhúszas évek elején... Nemrég kaptam egy távoli rokontól, azóta keretezve lóg a nappalaink falán. Hacsak ránézek, furcsán összeszorul a szívem, nehéz gombóc ül a torkomra.
Ferencjóskás, kackiás bajusszal, mosolygó szemekkel dédapám, a kitudja hányadik generáció óta Imre keresztnévre hallgató középkorú férfi ül büszkén, délcegen. A cívis város Bundi utca-Mester utcáinak sarkán álló kis szatócsüzlet tulajdonosa: halk szavú, kenyérre kenhető ember.
És ott van felesége, katolikus dédanyám: a határozottabbik, nemes vonású asszony, két gyermek édesanyja. Kétséget kizáróan ő viseli a nadrágot odahaza. Egy leány és egy fiatal fiú állnak szüleik között fegyelmezetten - a zavartság talán a fotózkodás kellemetlen, csiklandós feszültségének szól.
És ott van felesége, katolikus dédanyám: a határozottabbik, nemes vonású asszony, két gyermek édesanyja. Kétséget kizáróan ő viseli a nadrágot odahaza. Egy leány és egy fiatal fiú állnak szüleik között fegyelmezetten - a zavartság talán a fotózkodás kellemetlen, csiklandós feszültségének szól.
A fiúcska a nagy hírű református kollégium kiváló tanulója, a botanika szerelmese. Ő a nagyapám. Vonásaiban ott van mindaz, amit én is láttam már belőle, sokkal-sokkal később, egy egészen más világban élve, unokaként. Pajkos fény a szemében, intelligencia, finomság, derű. Lassan húsz éve, hogy nincs már, néha eszembe jut, hogy annyi minden megváltozott azóta, rá sem ismerne a városra... Még gimnazista voltam, mikor elment.
A nappalink falán fiatalkori képe sokadszor is megríkat. (Hiába, öregszem, egyre szentimentálisabb leszek.) A fényképész optikájával megőrizte azt a távolba vesző pillanatot, amelyhez még létezésem előttről nekem is közöm van.
Mutattam a képet gyerekeimnek, csodálkozva nézték: ez itt a dédpapa, ők meg az ükszülők. Ük! Milyen furcsa, vicces szó! Vajon megértik-e egyszer, mért facsarodik össze a szív egy ködbe vesző, múló pillanat kimerevítése láttán?
Mutattam a képet gyerekeimnek, csodálkozva nézték: ez itt a dédpapa, ők meg az ükszülők. Ük! Milyen furcsa, vicces szó! Vajon megértik-e egyszer, mért facsarodik össze a szív egy ködbe vesző, múló pillanat kimerevítése láttán?
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése