Szerző: Lotte
Vidám,
őszinte, sodró – az M1 lassacskán végéhez közeledő Balatoni nyár című
magazinjának egyik házigazdájával, Gaskó Balázzsal beszélgettünk.
Tavaly nyáron egy dekoratív úszóedző hölgy mellett tanultál meg
úszni a tévénézők szeme láttára. Idén újra eljött a Balatoni nyár. Hogy megy az
úszás?
Nem a kedvencem, de
változatlanul imádok rozmárkodni. Ekkora hőségekben pedig kötelező, hogy
merüljünk, csobbanjunk és dagonyázzunk. De Phelps akkor sem normális.
Úgy tűnsz, mint aki mindenre rávehető: horgászmagazin,
tudományos ismeretterjesztés, nyilvános úszóedzés. Mindig „bevállalós”
voltál vagy a profi tévés irányít belülről, hogy ezt is, azt is meg kell tudni
jól oldani?
Bólintani kell majdnem
mindenre, ezt - azt hiszem - nem kell magyarázni. A „majdnem” pedig nem csak
ízlés kérdése. Nem vagyok bátor, nem vagyok exhibicionista, nem vagyok vak, ami
a magyar médiát illeti. Kíváncsi vagyok és jó dolgozó.
Én még abba a generációba tartozom, aki emlékszik a
Kölyökidőre. A szignálja is a fejemben van. Nagyon más volt akkoriban a
televíziózás? Majdnem gyerekként hogy fogadtak a kollégák?
Csatlakozom az előttem
szóló önmagamhoz. Ez munka, legalábbis nekem. A szavalóversenyeken és
színjátszó-fesztiválokon megtanultam, hogy a tehetség kevés. A tévézésben
alázat kell, kezelt és irányított skizofrénia, no meg tökéletes bírása
nyelvünknek. Az alázat segített a kollégák felé megkönnyíteni, hogy ne
gyűlöljenek, mert szemtelenül ifjonc és tekintély-tiszteletlen voltam (utóbbi
ma is). Tudták, hogy a gyerek szent, velük nem viccelünk. Ha valaki lenézte
őket, ugrottam. Viszont köszöntem mindenkinek és megköszöntem mindent. Egyszerű
képlet egy egyszerű embernek – nekem.
A te gyerekeid mit szólnak ahhoz, hogy apukájuk nyolc éves kora
óta tévézik? Tényleg, ők néznek tévét?
Néznek. Válogatnak.
Szerintem jól. Nagyrészt elsajátították már a tudatos tévézést. Apa meg egy
izé, aki néha a dobozban van. De azt ritkán tekintik meg. Én pedig szinte soha.
Csak akkor tudatosul bennük, hogy ez is egy szakma, ha idegenek szólítanak meg.
Így vagy úgy. Akkor értik, hogy a tévé áthidalhat távolságokat, közelebb
hozhatja az ismeretlent, ismeretleneket. Ennyi. Nekik, szerencsére, ez már nem
csoda. Mármint a doboz, amiben benne lehet a világ.
Takács Vera. Őt hívják a
régebbi tévések anyámnak. Nélküle normális lennék és nagyképű. Ezt tessék
megfejteni! A többi hozott anyag és az én 43 évnyi belső háborúm.
Valahol azt mesélted, hogy erdész szerettél volna lenni.
Bevallom, ez nem jutna eszembe rólad! Van benned egy elvonulós, meditálós Gaskó
Balázs?
Csak az van. Meg egy
harcos, agresszív, diktatórikus vadállat. De tényleg: nekem meg kellett
hallgatnom eddig kb. két-háromezer választ általam feltett kérdésekre. Ha a
válaszok nem érdekelnek, ha azokat nem rágom meg, ha nem gondolom végig – bele
sem kezdek. Ezeket azért valahol, valakivel meg kell emésztenem. Magamban,
magammal. Még ha nem is szeretem ezt a gyereket.
Az Anno-ban hátrafelé tekingetsz, a múlt zeg-zugaiba
kukucskálsz be a tőled megszokott kíváncsisággal. Szereted a történelmet,
vonzódsz a múlthoz?
Nem szeretem, sőt
gyűlölöm. Komolyan. Az én csekély értelmű medvebocs-énem nem tud felmutatni az
egy szem Adenaueren kívül senkit, aki tanult volna a történelemből. Ugyanúgy,
ugyanazokkal a rémes, beteges és morálisan indokolhatatlan, aljas és önző
szándékokkal haladunk az elkerülhetetlen összeomlás felé évezredek óta. Senki
nem gondolkodik, senki nem tanul. Általános iskola első osztály – ott kellett
volna abbahagyni. Így, hogy egyre többet tudok meg az emberről, mint
társadalomalakító lényről remek tudósok és észbontóan izgalmas híradós filmek
segítségével, még rosszabb, még elkeserítőbb az egész. Meg minden, hogy egy kis
Zabhegyezőt idecsempésszek. Elnézést az olvasó hölgy-(és így nagyrészt anya)koszorútól.
Melyik műsorod a legnagyobb szerelem?
Én matekból is faék
vagyok. De volt egy Repeta című műsor. Középiskolásoknak, több tantárggyal,
egész héten, ingyen. Velünk tanulhattak (engem fiam jelenlegi matematika
tanára, Gerőcs László rugdosott a lehetetlen felé) és készülhettek a
felvételire. Na, az hasznos munka volt. Még úgy is, hogy tényleg alig néhány szót
értettem csak belőle. De minden műsor fontos, minden egyes képernyős perc meg
kell magyarázható legyen.
„Másodhegedűs vagyok, de annak ideális és
megalkuvó, ha nem rosszat akar egy szerkesztő, én azt megcsinálom” –
nyilatkoztad tavaly. Milyen a jelenlegi karmestered és a zenekar többi tagja?
Hihetetlen
munkabírású szerkesztőkkel dolgozom. Egy szerkesztő legalább három-négy
műsorban forgácsolja szét magát. Én lusta disznó vagyok, fel sem fogom, milyen
mennyiségű meló ez. Tisztelet nekik és, ha tudok, még többet segítek a
lelkiismeretesebb és alaposabb felkészülésemmel.
A Balatoni nyárról tavaly azt mondtad, szégyelled magad a
rendelkezésre álló rövid idő miatt, mikor vége kell szakadjon egy-egy
beszélgetésnek. Most is nehéz belehelyezkedni ebbe a magazinműsoros, tempós
világba?
Nem nehéz, megalázó. De
feloldjuk Évivel, figyelünk vendégeinkre, hozzájuk simulunk, ha lehet, már
amikor meglátjuk őket a mólón. Sokat köszönünk, ha nem lát a kamera, máris
szemezünk velük. Mást nem tudok.
Úgy gondolom, Novodomszky Évával könnyű lehet együtt dolgozni.
Impulzív, kedves, felkészült. Hogy osztjátok fel egymás közt a szerepeket?
Ő rajtam segít, én őt
csodálom. Nagyon könnyű vele, tényleg átlát rajtam, én csak azt nézem, mint
féltékeny anyatigris (!) nehogy bántsák. Úgyhogy Szikora Robi, reszkess! (Tavaly
Robi egy picit lenézte Évit, de én messze voltam, nem hallottam.)
Nyaraltál is idén a Balaton-parton vagy csak robotolsz?
Azért ez nem robot! Szép
táj, remek fröccsök, vidám cimborák. Családilag pedig szigligeteztünk. Barátunk
visel el minket már évek óta. Strandolás, nem kevés rozé, fölszedett sok kiló –
de legalább nem a négy fal között. Még a kutya is bírta egy ideig, pedig
szeparációs szorongása van (a lányom etológusnak készül!)
Tényleg, sült hal vagy lángos?
Keszeg, nem is kevés.
Feleségem bajai, ő pontyhívő, én, mióta a Pecatúrával járom az országot
(szeptembertől már kéthetente!) megtanultam becsülni az „egyéb” halakat. És
ahogy Oszi bácsi keszeget süt a szigligeti strandon, az művészet. De enni is
tudni kell!
Egyszer rapaltél a műsorban. Ha legközelebb a kedvenc zenédet
kellene megmutatnod, mit vinnél magaddal a révfülöpi stúdióba?
Két unokabátyám zongorista, velük éltünk évtizedekig. Úgyhogy nem lehet
elriasztani a komolyzenével, sőt. De az igazi a rock. Meg a britpop. Meg
Prince. Tehát sokan, sokfélék. Motörhead: Ace of spades. Nna, az ott van!
Régóta készülök viszont a következő mondat elrebegésére, elnézést, hogy itt
teszem meg: úúúútálom a musicalt. Huhhh. Kimondtam. Ilyen is vagyok.
2 megjegyzés:
fura figura
Nahát! Iszonyú rég nem nézek tévét, tehát mérsékelt érdeklődéssel kezdtem neki a cikknek, de ezek után szívesen meginnék vele valamit (hogy én is a Zabhegyezővel fejezzem ki, amit mondanék)!
Megjegyzés küldése