Balatoni nyár - Gaskó Balázzsal

Szerző: Lotte

Vidám, őszinte, sodró – az M1 lassacskán végéhez közeledő Balatoni nyár című magazinjának egyik házigazdájával, Gaskó Balázzsal beszélgettünk.

Tavaly nyáron egy dekoratív úszóedző hölgy mellett tanultál meg úszni a tévénézők szeme láttára. Idén újra eljött a Balatoni nyár. Hogy megy az úszás?

Nem a kedvencem, de változatlanul imádok rozmárkodni. Ekkora hőségekben pedig kötelező, hogy merüljünk, csobbanjunk és dagonyázzunk. De Phelps akkor sem normális.

Úgy tűnsz, mint aki mindenre rávehető: horgászmagazin, tudományos ismeretterjesztés, nyilvános úszóedzés. Mindig „bevállalós” voltál vagy a profi tévés irányít belülről, hogy ezt is, azt is meg kell tudni jól oldani?

Bólintani kell majdnem mindenre, ezt - azt hiszem - nem kell magyarázni. A „majdnem” pedig nem csak ízlés kérdése. Nem vagyok bátor, nem vagyok exhibicionista, nem vagyok vak, ami a magyar médiát illeti. Kíváncsi vagyok és jó dolgozó.

Én még abba a generációba tartozom, aki emlékszik a Kölyökidőre. A szignálja is a fejemben van. Nagyon más volt akkoriban a televíziózás? Majdnem gyerekként hogy fogadtak a kollégák?

Csatlakozom az előttem szóló önmagamhoz. Ez munka, legalábbis nekem. A szavalóversenyeken és színjátszó-fesztiválokon megtanultam, hogy a tehetség kevés. A tévézésben alázat kell, kezelt és irányított skizofrénia, no meg tökéletes bírása nyelvünknek. Az alázat segített a kollégák felé megkönnyíteni, hogy ne gyűlöljenek, mert szemtelenül ifjonc és tekintély-tiszteletlen voltam (utóbbi ma is). Tudták, hogy a gyerek szent, velük nem viccelünk. Ha valaki lenézte őket, ugrottam. Viszont köszöntem mindenkinek és megköszöntem mindent. Egyszerű képlet egy egyszerű embernek – nekem.

A te gyerekeid mit szólnak ahhoz, hogy apukájuk nyolc éves kora óta tévézik? Tényleg, ők néznek tévét?

Néznek. Válogatnak. Szerintem jól. Nagyrészt elsajátították már a tudatos tévézést. Apa meg egy izé, aki néha a dobozban van. De azt ritkán tekintik meg. Én pedig szinte soha. Csak akkor tudatosul bennük, hogy ez is egy szakma, ha idegenek szólítanak meg. Így vagy úgy. Akkor értik, hogy a tévé áthidalhat távolságokat, közelebb hozhatja az ismeretlent, ismeretleneket. Ennyi. Nekik, szerencsére, ez már nem csoda. Mármint a doboz, amiben benne lehet a világ.

Kitől tanultál legtöbbet? Van „mestered”, akinek sokat köszönhetsz?

Takács Vera. Őt hívják a régebbi tévések anyámnak. Nélküle normális lennék és nagyképű. Ezt tessék megfejteni! A többi hozott anyag és az én 43 évnyi belső háborúm.

Valahol azt mesélted, hogy erdész szerettél volna lenni. Bevallom, ez nem jutna eszembe rólad! Van benned egy elvonulós, meditálós Gaskó Balázs?

Csak az van. Meg egy harcos, agresszív, diktatórikus vadállat. De tényleg: nekem meg kellett hallgatnom eddig kb. két-háromezer választ általam feltett kérdésekre. Ha a válaszok nem érdekelnek, ha azokat nem rágom meg, ha nem gondolom végig – bele sem kezdek. Ezeket azért valahol, valakivel meg kell emésztenem. Magamban, magammal. Még ha nem is szeretem ezt a gyereket.

Az Anno-ban hátrafelé tekingetsz, a múlt zeg-zugaiba kukucskálsz be a tőled megszokott kíváncsisággal. Szereted a történelmet, vonzódsz a múlthoz?

Nem szeretem, sőt gyűlölöm. Komolyan. Az én csekély értelmű medvebocs-énem nem tud felmutatni az egy szem Adenaueren kívül senkit, aki tanult volna a történelemből. Ugyanúgy, ugyanazokkal a rémes, beteges és morálisan indokolhatatlan, aljas és önző szándékokkal haladunk az elkerülhetetlen összeomlás felé évezredek óta. Senki nem gondolkodik, senki nem tanul. Általános iskola első osztály – ott kellett volna abbahagyni. Így, hogy egyre többet tudok meg az emberről, mint társadalomalakító lényről remek tudósok és észbontóan izgalmas híradós filmek segítségével, még rosszabb, még elkeserítőbb az egész. Meg minden, hogy egy kis Zabhegyezőt idecsempésszek. Elnézést az olvasó hölgy-(és így nagyrészt anya)koszorútól.

Melyik műsorod a legnagyobb szerelem?

Én matekból is faék vagyok. De volt egy Repeta című műsor. Középiskolásoknak, több tantárggyal, egész héten, ingyen. Velünk tanulhattak (engem fiam jelenlegi matematika tanára, Gerőcs László rugdosott a lehetetlen felé) és készülhettek a felvételire. Na, az hasznos munka volt. Még úgy is, hogy tényleg alig néhány szót értettem csak belőle. De minden műsor fontos, minden egyes képernyős perc meg kell magyarázható legyen.

„Másodhegedűs vagyok, de annak ideális és megalkuvó, ha nem rosszat akar egy szerkesztő, én azt megcsinálom” – nyilatkoztad tavaly. Milyen a jelenlegi karmestered és a zenekar többi tagja?

Hihetetlen munkabírású szerkesztőkkel dolgozom. Egy szerkesztő legalább három-négy műsorban forgácsolja szét magát. Én lusta disznó vagyok, fel sem fogom, milyen mennyiségű meló ez. Tisztelet nekik és, ha tudok, még többet segítek a lelkiismeretesebb és alaposabb felkészülésemmel.

A Balatoni nyárról tavaly azt mondtad, szégyelled magad a rendelkezésre álló rövid idő miatt, mikor vége kell szakadjon egy-egy beszélgetésnek. Most is nehéz belehelyezkedni ebbe a magazinműsoros, tempós világba?

Nem nehéz, megalázó. De feloldjuk Évivel, figyelünk vendégeinkre, hozzájuk simulunk, ha lehet, már amikor meglátjuk őket a mólón. Sokat köszönünk, ha nem lát a kamera, máris szemezünk velük. Mást nem tudok.

Úgy gondolom, Novodomszky Évával könnyű lehet együtt dolgozni. Impulzív, kedves, felkészült. Hogy osztjátok fel egymás közt a szerepeket?

Ő rajtam segít, én őt csodálom. Nagyon könnyű vele, tényleg átlát rajtam, én csak azt nézem, mint féltékeny anyatigris (!) nehogy bántsák. Úgyhogy Szikora Robi, reszkess! (Tavaly Robi egy picit lenézte Évit, de én messze voltam, nem hallottam.)

Nyaraltál is idén a Balaton-parton vagy csak robotolsz?

Azért ez nem robot! Szép táj, remek fröccsök, vidám cimborák. Családilag pedig szigligeteztünk. Barátunk visel el minket már évek óta. Strandolás, nem kevés rozé, fölszedett sok kiló – de legalább nem a négy fal között. Még a kutya is bírta egy ideig, pedig szeparációs szorongása van (a lányom etológusnak készül!)

Tényleg, sült hal vagy lángos?

Keszeg, nem is kevés. Feleségem bajai, ő pontyhívő, én, mióta a Pecatúrával járom az országot (szeptembertől már kéthetente!) megtanultam becsülni az „egyéb” halakat. És ahogy Oszi bácsi keszeget süt a szigligeti strandon, az művészet. De enni is tudni kell!

Egyszer rapaltél a műsorban. Ha legközelebb a kedvenc zenédet kellene megmutatnod, mit vinnél magaddal a révfülöpi stúdióba?

Két unokabátyám zongorista, velük éltünk évtizedekig. Úgyhogy nem lehet elriasztani a komolyzenével, sőt. De az igazi a rock. Meg a britpop. Meg Prince. Tehát sokan, sokfélék. Motörhead: Ace of spades. Nna, az ott van! Régóta készülök viszont a következő mondat elrebegésére, elnézést, hogy itt teszem meg: úúúútálom a musicalt. Huhhh. Kimondtam. Ilyen is vagyok.