Szerző: FiloSzofi
Irma posztját olvasva az jutott eszembe, hogy az udvarlás és udvaroltatás (hogy lehet ezt szebben mondani?) épp erre való lenne, hogy szimbolikusan, sűrítve bemutassuk egymásnak a szeretetnyelvünket, meg a szeretethallásunkat.
Én imádtam anno a kis játékokat, de bele is buktam néhányba, mikor kiderült, csak én játszom a szerepet, partner sehol, csak kerekedő szemek: - Most meg mit vár tőlem ez a liba?
Volt aki azonnal ugrott a leejtett a zsebkendőmért, és olyan is, akivel annyira élveztük a szerepjátékot, hogy meg is maradtunk annál, és sosem lett belőle szerelem, csak bolondozás.
Hufnágel Pistinek, akihez végül valóban feleségül mentem, dobálhatom a zsebkendőimet, legfeljebb megkérdezi, miért nézek olyan furcsán, miközben épp rajta áll a csipkés darabon. És boldog házasságban élünk immár hat éve.
Szóval az egészben nincs semmi logika.
Ti hogyan udvaroltattok?
2 megjegyzés:
Eddigi szerencsés kis életemben,a férfiak és az ezzel kapcsolatos játékok álltalában könnyen mentek-így vagy úgy!Csak egy nagy-kőkemény kivétel volt,az én drága kis párom-gyermekem apja!
Elöbb hullámvasútaznék a Grand Canyon-ban mint azt a zaklatotságot.:)De mégis csak vele tudom elképzelni az öregséget.
Jellemző, hogy csak az nincs benne a klipben, hogy érdemes volt-e annyit futni szegény csávónak.
A csajokat ez már nem érdekli.
Megjegyzés küldése