 |
| Falurombolás elleni tüntetés, 1988. június 27. |
Apukám vitt el annak idején a köztársaság kikiáltását élőben megnézni, iskolába se kellett aznap mennem, de félig gyerekként is átélhető volt a déli harangszó zúgása mellett a történelmi pillanat emelkedettsége. Aztán harcosabb idők is jöttek, a "médiaháború" idején is ott voltam apukám és anyukám kezét fogva, mikor Juszt se Baló!-t skandált a tömeg. Egyik legmegrendítőbb emlékem pedig, mikor - már gimnazistaként - Antall József ravatalához álltunk sorba barátokkal némán, órákon át a metsző, decemberi szélben fagyoskodva.
Voltak emelkedett nemzeti ünnepek, fáklyás felvonulások, kampányzárók és látogatások évről-évre a világvégi 301-es parcellába. És persze kijutott az oszlatásból és a paprika spray-ből is. Rosszul éreztem volna magam, ha nem vagyok ott akkor, mikor a jelenlétemmel kell odaállni valami mellé, vagy épp hangot adni a nemtetszésemnek.
Sok szép élmény köt ezekhez az alkalmakhoz: nagy összeborulások, jó beszélgetések, egymásratalálások és inspiráló viták sora. Sose értettem, hogy azok a kortársaim, barátaim, akik egyébként jórészt egy követ fújnak velem, miért nem veszik a fáradságot, hogy néha jelenlétükkel is kifejezzék a közélet alakulásáról alkotott véleményüket - legyen szó bár nekem tetsző vagy azzal ellentétes véleményről. (Emlékszem, miképp roppant meg egy gimnáziumi szerelem amiatt, mert számomra evidencia volt, hogy március 15-én ünnepelni megyek a Bem térre, amit a fiú képtelen volt megérteni, egyszerűen nem fért a fejébe, miért nem náluk töltöm heverészve a délutánt. Hamarosan szakítottunk, ha nem is csak ezért, de benne volt.) Ennél már csak az felfoghatatlanabb, ha valaki nem él törvény adta lehetőségével, hogy véleményt nyilvánítson egy népszavazáson vagy választáson. Sok barátnőm mostanság azzal magyarázza a passzivitást, hogy hát a gyerekeknek nem való az ilyesmi! Nem értek egyet. Természetesen tévészékház-ostromra vagy tömegoszlatásra én sem vinném a kicsiket, ahogy magam sem vágyom oda, de egy március 15-i ünnepségre vagy épp a szombati Békemenetre minden további nélkül visszük az aprónépet. Szombaton is ott voltunk, mert a lelkiismeretünk ezt diktálta.
Csupamosoly apukája nyakában üldögélve nézte az áradó tömeget, miközben valaki azt mondta nagy hévvel a mikrofonba, hogy "Isten segedelmével ígérjük..." - erre a kislány nem kisebb vehemenciával kontrázott: "Esküszünk, esküszünk!". Nevettünk, de valahol mélyen nem ez a történelem folytonossága, in live?
Sok szép élmény köt ezekhez az alkalmakhoz: nagy összeborulások, jó beszélgetések, egymásratalálások és inspiráló viták sora. Sose értettem, hogy azok a kortársaim, barátaim, akik egyébként jórészt egy követ fújnak velem, miért nem veszik a fáradságot, hogy néha jelenlétükkel is kifejezzék a közélet alakulásáról alkotott véleményüket - legyen szó bár nekem tetsző vagy azzal ellentétes véleményről. (Emlékszem, miképp roppant meg egy gimnáziumi szerelem amiatt, mert számomra evidencia volt, hogy március 15-én ünnepelni megyek a Bem térre, amit a fiú képtelen volt megérteni, egyszerűen nem fért a fejébe, miért nem náluk töltöm heverészve a délutánt. Hamarosan szakítottunk, ha nem is csak ezért, de benne volt.) Ennél már csak az felfoghatatlanabb, ha valaki nem él törvény adta lehetőségével, hogy véleményt nyilvánítson egy népszavazáson vagy választáson. Sok barátnőm mostanság azzal magyarázza a passzivitást, hogy hát a gyerekeknek nem való az ilyesmi! Nem értek egyet. Természetesen tévészékház-ostromra vagy tömegoszlatásra én sem vinném a kicsiket, ahogy magam sem vágyom oda, de egy március 15-i ünnepségre vagy épp a szombati Békemenetre minden további nélkül visszük az aprónépet. Szombaton is ott voltunk, mert a lelkiismeretünk ezt diktálta.
Csupamosoly apukája nyakában üldögélve nézte az áradó tömeget, miközben valaki azt mondta nagy hévvel a mikrofonba, hogy "Isten segedelmével ígérjük..." - erre a kislány nem kisebb vehemenciával kontrázott: "Esküszünk, esküszünk!". Nevettünk, de valahol mélyen nem ez a történelem folytonossága, in live?
3 megjegyzés:
Aj, tudtam, hogy ebből rosszul jövök, ki, de hát úgy kell nekem...Álszent dolog lenne azt írnom, hogy azért nem voltam ott szombaton, mert nem értettem egyet. Ugyanis vasárnap se mentem el a klubrádió megszüntetése elleni megmozdulásra, szóval ennek így sok értelme nem lenne. Az igazság az, hogy engem is a szüleim kézenfogva vittek azokra a bizonyos megmozdulásokra. A testvéreim azóta is lelkes vélemény-nyilvánítók, úgy tűnik a szüleim az én esetemben ebben is kudarcot vallottak. Bár szavazni eljárok és ha meglátok egy tömegmegmozdulást élőben, tévében mindig elönt a hála, hogy olyan országban élek, ahol lehet ilyet csinálni (és kell is), de örülök, hogy van, aki helyettem véleményt nyilvánít. Ha úgy érezném, nélkülem szarban lenne a haza, elmennék, de nem örömmel, hanem kötelességből.Kár szépíteni, kényelmetlenül érzem magam a tömegmegmozdulásokon, nem sodor magával a lendület. Sajnálom. Tényleg.Sejtem, hogy egy nagyszerű érzés iránt vagyok teljesen érzéketlen.
Amúgy meg nem sok olyan tüntetés volt mostanában, ahol szívvel-lélekkel jelen tudtam volna lenni. És erről nem csak az én cinikus közönyöm tehet.Csalódott vagyok - mint oly sokan mások - mert hittem valamiben, leraktam a voksomat, bizalmat szavaztam, és a politika visszaélt az én bizalmammal. Szeretném távol tartani magam a politikai csatározásoktól, abban már rég nem hiszek, hogy rajtam is múlik valami, azt érzem, hogy szánalmas kis bábja vagyok egy országos bohóckodásnak. És hogy elképesztően kevesen vannak ott fent, akik az ország sorsát nézik és nem az önös érdekeiket.Nem vagyok teljesen bolond, tudom, hogy ez az apátia a lehető legveszélyesebb egy ország sorsára nézve. Ezért örülök minden tömegeseménynek (akár szombaton, akár vasárnap rendezik azt), amikor kiderül, hogy vannak még szép számmal, akik hisznek a gyógyulásban, és kötelességüknek érzik a vélemény-nyilvánítást. Mert azért a hazámat én is szeretem és rohadtul aggódom az ország sorsáért (no meg a sajátomért:-)).
Csatlakozom hozzád Irma!
Ilyen ez, nem megyünk ki mert mindig kicsit sánta: a mellette-ellene szétszakajtó-szív szakajtó. Aggódgattunk a gyerekkel az ölben és reménykedünk hogy annyira nem szarják el nekünk,hogy itt kelljen hagyni mindazt amit az elmúlt XXX. évben kipréseltünk magunkból.
Megjegyzés küldése