Mérgező mindennapok

Szerző: Fakirma

Amikor apám megmérgezte anyámat, úgy éreztem, homokszem csúszott mindennapjaink gördülékenyen működő fogaskerekei közé. Pedig remekül alakult minden, az esti ágybadugós rituálék közben szentül hittem, hogy ma minden tartósan és ideiglenesen nálunk állomásozó gyerek optimális időben szívódik fel az esténkben. Öregapa halk csoszogásával egy pillanat alatt tiporta szét édes álmaimat,

Megmérgeztem anyádat. Az altatójából véletlenül ötszörös adagot adtam be neki.

Évek óta tudjuk, hogy édesanyám betegsége gyógyíthatatlan, szemtanúi vagyunk leépülésének, és tényleg nem tréfás végignézni, ahogy napról napra veszíti el utolsó kapcsolódásait a külvilággal. Ezen az estén azonban felmerült bennem, hogy talán mégsem ő a legidiótább a családban.

Azonnal visítani kezdtem,

Cseszd meg Apa, ha börtönbe kerülsz gondatlanságból elkövetett emberölésért, ki fog vigyázni a gyerekeimre?!

A kislányok kipattantak az ágyból, s kórusban kiabálták,

Hívjunk mentőt, hívjunk ,mentőt, az olyan izgalmas, biztos szirénázva fog jönni!

Húgom lehetőségeihez mérten klasszul kezelte a helyzetet: riadtan konzultál mentőkkel, orvosokkal és a toxikológia portásával, de amikor Öregapa a vacsoránk romjait majszolgatva közölte,

nem visszük kórházba, majd szépen eltemetjük, 

önmarcangoló zokogásban tört ki,

Egész hátralévő életemet megnyomorítja a lelkiismeret-furdalás, mert megöltem anyámat.

Nem volt időm elgondolkodni azon, miért neki lesz bűntudata, mert a fiúk követelőzni kezdtek. Bendő mindenáron tiszta gatyához szeretett volna jutni, ami lássuk be, nem csak kicsinyes igény, hanem szívtelen viselkedés is ebben a drámai helyzetben. Ha az én nagyanyám éppen lehet hogy haldokolna, biztos nem zavarna, hogy piszkos fehérneműben kell iskolába mennem. Szendvicsgyerek nyúzni kezdett. hogy másnap hajnali öt órakor vigyem el úszni, egyébként az én lustaságomnak köszönheti majd, ha nem lesz belőle olimpiai bajnok.

Ember nem szólt, nem javasolt, nem kért semmit, csak ült a kanapén és hangosan röhögött.

Másnap hajnalban anyám jókedvűen ébredt. Én is kipihenten vágtam neki az előttem álló napnak, szerencsére Öregapa nem pazarolta el az összes altatót, még nekem is jutott belőle egy szem. Derékba törve Szendvicsgyerek sportkarrierjét, megtagadtam az uszifuvart. Bendő kicsit feszülten indult iskolába, mert rájött, hogy tiszta zoknija sincsen. A kislányoknak megígértem, hogy délután kimegyünk a Ligetbe biciklizni, kárpótlásul az elmulasztott mentőautóért. A család leggyengébb láncszemeit beszállítottam a pszichiátriára. A bűbájos doktornő mosolyogva hallgatta végig történetünket, és csak jóanyámat tartotta bent a zárt osztályon, minket hazaengedett. Megkérdeztem, mivel hálálhatnám meg a jóságát. Kérte, írjak egy posztot. Íme a paraszolvencia, írtam. Ezen a blogon utoljára, ráadásul nem is a legjobban sikerültet. És nem vagyok valami nagyon vidám ettől az egésztől.