Szerző: Lotte
Hogy az idő érzékelése mennyire szubjektív dolog, mi sem bizonyítja jobban, mint a terhesség (igen, ez már nem az a lebegő, boldog másállapot) utolsó heteinek nehezen múló napjai. Ólomlábakon cammog az idő, s hogy ne folyton a szaporodó jóslófájásokkal, a mindenféle testi nyűggel és az ilyenkor szokásos szorongással törődjek, igyekszem gondolataimat könyvekkel terelgetni más irányba. Nem sokat válogatok, minden utamba kerülő olvasatlan kötet jöhet, felfalom pár nap alatt, s tulajdonképp szerencsés is vagyok, mert eddig mindegyikben találtam valami szeretnivalót vagy érdekeset.
A 34. hetet (legalábbis annak első napjait) egy magyar szerző művével töltöm, amely azonban messze kiemelkedik az eddigi olvasmányok közül.
A könyv egészen új világba kalauzol, amely valahonnan mégis mélyen ismerős. (H)onleányi lelkemnek kedvesek a tájak, a kor, ahová elrepít, és az író múlthoz való sajátos viszonya: az egész regényt keresztül-kasul járja át a szereplők személyes történelme és a haza múltja. A regény lapjain élő természetes szövet ez, melyben az elmúlás sem képez falakat: kísértetek, tovaszálló lelkek, halott szerettek járkálnak fesztelenül átlépve a jelenvaló falát, és minden további nélkül befolyásolják is a történet alakulását.
A főszereplők naivan hisznek, aljasul elárulnak, ölnek, ölelnek, esznek és isznak - teszik mindazt, amit ember tesz e földön, s közben vérbő virtussal mondanak nagyokat. De ahogy ezt teszik! Az író zseniális nyelvezettel színesíti a legegyszerűbb párbeszédet is, s mióta rabul ejtett a kötet, bevallom, magam is ekként dünnyögök olykor magam elé (csak ha senki nem hall), s mormolom a talán sose volt, de mégis nyugtalanítóan ősi, "nagyon-enyém" szavakat. Valamit felszabadít az emberben ez a nyelvi kalandozás, miközben vizuálisan is intenzív élményt ad az olvasás: élesen látom magam előtt a korabeli ország zaklatott falvait, városait.
Azt hiszem már most is túl sokat árultam el, aki olvasta vagy épp csak hallott róla, bizonyára tudja, mely könyv lehet a megfejtés.
Hogy egy kicsit azért nehezítsünk a játékon (és egy kis kutatómunkára ösztönözzünk), nem is a szerző nevét és a regény címét, hanem egy egész receptet várunk tőletek. Ja, és ha még nem olvastátok, ne hagyjátok ki az élményt!
Játék indul! "Serkenjetek, odakint palattyolnak a madarak!"
Hogy az idő érzékelése mennyire szubjektív dolog, mi sem bizonyítja jobban, mint a terhesség (igen, ez már nem az a lebegő, boldog másállapot) utolsó heteinek nehezen múló napjai. Ólomlábakon cammog az idő, s hogy ne folyton a szaporodó jóslófájásokkal, a mindenféle testi nyűggel és az ilyenkor szokásos szorongással törődjek, igyekszem gondolataimat könyvekkel terelgetni más irányba. Nem sokat válogatok, minden utamba kerülő olvasatlan kötet jöhet, felfalom pár nap alatt, s tulajdonképp szerencsés is vagyok, mert eddig mindegyikben találtam valami szeretnivalót vagy érdekeset.
A 34. hetet (legalábbis annak első napjait) egy magyar szerző művével töltöm, amely azonban messze kiemelkedik az eddigi olvasmányok közül.
A könyv egészen új világba kalauzol, amely valahonnan mégis mélyen ismerős. (H)onleányi lelkemnek kedvesek a tájak, a kor, ahová elrepít, és az író múlthoz való sajátos viszonya: az egész regényt keresztül-kasul járja át a szereplők személyes történelme és a haza múltja. A regény lapjain élő természetes szövet ez, melyben az elmúlás sem képez falakat: kísértetek, tovaszálló lelkek, halott szerettek járkálnak fesztelenül átlépve a jelenvaló falát, és minden további nélkül befolyásolják is a történet alakulását.
A főszereplők naivan hisznek, aljasul elárulnak, ölnek, ölelnek, esznek és isznak - teszik mindazt, amit ember tesz e földön, s közben vérbő virtussal mondanak nagyokat. De ahogy ezt teszik! Az író zseniális nyelvezettel színesíti a legegyszerűbb párbeszédet is, s mióta rabul ejtett a kötet, bevallom, magam is ekként dünnyögök olykor magam elé (csak ha senki nem hall), s mormolom a talán sose volt, de mégis nyugtalanítóan ősi, "nagyon-enyém" szavakat. Valamit felszabadít az emberben ez a nyelvi kalandozás, miközben vizuálisan is intenzív élményt ad az olvasás: élesen látom magam előtt a korabeli ország zaklatott falvait, városait.
Azt hiszem már most is túl sokat árultam el, aki olvasta vagy épp csak hallott róla, bizonyára tudja, mely könyv lehet a megfejtés.
Hogy egy kicsit azért nehezítsünk a játékon (és egy kis kutatómunkára ösztönözzünk), nem is a szerző nevét és a regény címét, hanem egy egész receptet várunk tőletek. Ja, és ha még nem olvastátok, ne hagyjátok ki az élményt!
Játék indul! "Serkenjetek, odakint palattyolnak a madarak!"
12 megjegyzés:
Ha az, amire gondolok, én nem szoktam sütni. De honnan tudjam, hogy jóra gondolok-e? Mondjuk, van valami köze a legutóbbi ünnephez?
Bizony, bizony!
Kossuth kifli
Mákod van, Lotte, nekem mindig szörnyű könyvek akadtak terhesen a kezembe. Mintha nem lenne tele a könyvespolc olvasatlan könyvvel! De valahogy, olyankor mintha kifehéredtek volna a könyvgerincek semmit sem találtam, semmi nem tűnt érdekesnek, és a végén mindig valami bizarr dologba futottam.
Emlékszem, genetikai ultrahangra menet valami spanyol kortárs novellát olvastam, ahol kiderült, hogy a meleg férfit azért találták egy nő mellett meggyilkolva, mert a nyomozást vezető rendőr is valójában meleg volt, és személyes féltékenység vezette erre az fricskára. És a sztori még hagyján, de kifejezetten bizarr részletekből állt össze. És ez még csak egy mellényúlás volt a sok közül.
Amúgy, szoktatok Kossuth kiflit sütni? Más, mint egy sima piskóta, megszórva dióval, vagy mandulával?
Bravó, Névtelen, gratulálok Szofi!
Valóban, a helyes megfejtés a Kossuth kifli, amit sokan a mákos és diós pozsonyi kiflivel kevernek, pedig teljesen "más tészta".
Íme a recept egy kis videós segítséggel, hátha valaki kedvet kap az elkészítéséhez:
http://www.youtube.com/watch?v=WXIFZeHJUZE
Akkor már legyen itt a könyv is szerintem, hátha valaki lusta guglizni, és ezért megy el legközelebb a kötet mellett: Fehér Béla: Kossuthkifli.
Én megrögzött Auguszt-rajongóként ezt a receptet terveztem kipróbálni:
http://magyarkonyhaonline.hu/receptek/kossuth-kifli
Csak valahogy még nem volt rá idő...
És ha már Fehér Béla, szerintem a másik regénye sem semmi, a Jelenetek egy vakondűző életéből. Magyar valóság a rendszerváltás utáni időből.
Köszönjük, és milyen szépek a képek is a recept mellett! Ezt a könyvet még nem olvastam, de beszerzem, nagy kedvem lett az íróhoz, a téma meg izgalmasnak ígérkezik.
Fehér Béla kitüntetést kapott nemzeti ünnepünk alkalmabol. Ugy olvassátok
Én a Lecsót is nagyon szeretem tőle.
K.
Kedves Névtelen!
Szeretném megköszönni az ajánlást, az elmúlt két napot az anyukámék könyvespolcán megtalált "Vakondűzővel" töltöttem, Ecsedi Gyula története egyszerre volt szórakoztató és elgondolkodtató!
Megjegyzés küldése