Lelki Zöldségek: Barátságtalanul

Szerző: Fakirma

A lukas gumi szezon kivirágzásával egyre több időt töltök a bicikliszerelőnél, várakozás közben pedig a vele szemközti házban éldegélő régi férjemnél. Volt otthonom barátságos falai között mindig örömmel kocolok, de csak tegnap akadt meg a szemem a fürdőszobaajtón. Talán azért, mert éppen nyakig ülök a fészekrakásban: készül a konyhánk letisztult stílusban, visszafogott színekkel, jól átgondolt stratégiával, mosogatógéppel és antikolt bútorokkal. Mi tagadás, remekművet álmodok világra. Valami még sincs rendben. A budiajtó láttán azonnal beugrott, mi hiányzik A szín, a bátorság, a lazaság, a kreativitás, a vidámság már nem a régi. Sem az ajtóimban, sem az álmaimban, sem a szociális teremben.
Egy régi nyári délután a két fiút hónom alá kapva összekapartam  aprópénzünket, s kiszaladtunk a sarki háztartási boltba néhány doboz olajfestékért és három ecsetért, majd a kertben az ajtónak nekiesve sötétedésik alkottunk. A megkopott remekművet nézegetve magával ragadott az egykori hangulat: a kapunkat nem zártuk, jöttek az emberek kávézni, sírni, nevetni, napozni, aludni, tanulni, berúgni és józanodni, hírből sem ismertem a határidő naplót és a telefonos időpont egyeztetést, a védőnő a kerítésen keresztül kiabálta be, hogy már megint elfelejtettük beadatni a kötelező védőoltást, fagyira a szomszéd nénitől kértünk pénzt, befogadtunk a kóbor állatokat, Előemberrel veszekedtünk napestig, mulattunk otthon és távol, együtt és külön, közös barátokkal és személyre szabottakkal, szörp helyett már délelőtt sört vedeltünk, úgyis gyalog jártunk, mert pénzünk nem volt benzinre, és egyébként sem kellett nagyon mocorogni, a világ eljött hozzánk. Néha azért benéztünk az egyetemre és kicsit dolgoztunk is, s reggelente a szuszogó gubancok alól kikászálódva magunk is meglepődtünk, hogy a Jóisten két fiúcskát bízott ránk,

(Cseszd meg Irma, hétszentség, hogy ezt a kölyköt nem tudjuk életben tartani,

 hadarta idegesen Előember, amikor az újszülött Bendővel a kórházból hazaérkeztünk)

Nem sírom vissza a régi szép időket. A szarkalábak mellett elfér a biztonság, a kiszámíthatóság, a félállás, a két autó, az adriai nyaralás, a tagozatos gimnázium, a waldorf óvoda, a bejárónő, a pszichodráma, az ultrahangos arckezelés, és a provence-i konyha. Kusza nagycsaládos létünknek a rendezett kellékek élhető keretet biztosítanak. Az életünk teljes, boldogok vagyunk.

A díszlet gyönyörű, a szereplők azonban fogyatkoznak: maradt a rokonság, a kollégák, egy-egy jó előre egyeztetett vacsora a baráti kisgyermekes családdal, néhány üde találkozás, melyben ott az életre szóló barátság ígérete, de nincs rá idő, kedv és libidó, a gyerek meg már megint belázasodott. A régi barátokból maradt egy kattintás a facebook-on, egy gyors telefonszámcsere a villamoson, ezer éve nem láttalak, majd keressük egymást, egy táskás-szemek-lógó-hasak osztálytalálkozója.

Néhány hete megkeresett egy régi barátnőm, hogy elhívjon az édesapja temetésére. Kamasz lányokként ontottuk magunkból a leveleket, nyaranként pedig már alig vártuk a közös élményeket: szerelmek, intrikák, sértődések, éjszakába nyúló vihogások szőtték át vakációinkat. Az egyetemi évek alatt néhány hónapot együtt laktunk Tőle tanultam meg, hogy a tükörtojás akkor sül meg rendesen, ha a forró olajat menet közben a sárgájára öntögetem. A gyerekek megszületése után ritkultak találkozásaink, de csak most, a gyászolókkal zsúfolt temetőben döbbentünk rá, hogy évek óta tojunk egymás fejére.

Szeptemberben a munkahelyemen összefutottam egy régi csoporttársnőmmel. Egymás nyakába ugrottunk örömünkben, hiszen a főiskolán barátok voltunk: buli buli hátán, közös tanulások, a zárthelyiken együtt puskáztuk az os clavicula részeit, és a Little kór tüneteit. Húsz évnyi csend után most a munkahelyi folyosón kiböfögtünk magunkból néhány örömteli mondatot, kiderült, hogy munkatársak lettünk, én megígértem, hogy beugrom hozzá az egyik nap a csoportjába. Nem ugrottam be. Már nem is fogok. Két hete egy igazgatói körlevélből megtudtam, hogy egykori barátnőm fogta magát és meghalt.

Sokáig úgy festett, hogy örök boldogságforrást jelentenek majd életemben azok a beteljesületlen szerelmek, melyek az évek során barátsággá szelídültek. Amikor az ajtót a srácaimmal festettem, még úgy tűnt, hogy velem maradnak ezek a lehetett volna-de mégsem lett lószar sem barátságok.

Néhány napja egy évfolyam találkozón hosszasan bámultam azt a középkorú férfivá érett fiatal fiút, aki miatt kétszer is elvégeztem a főiskolán az autizmus szakirányt. Most egymás arcát fürkészve beszélgettünk,
mekkorák a gyerekek?
megvan még  az első feleséged?
emlékszel arra a szigorlatra?
él-e még a Hatos tanár úr?
és egyszer csak bevillant,
Ugye te voltál az a fiú, akivel egyszer végigcsókolóztunk egy éjszakát, de aztán nem lett az egészből semmi?
Igen, azt hiszem, én voltam,
nem tudom, hogy a bizonytalan válasz fájt jobban, vagy az, hogy már számomra sincs semmi jelentősége az egésznek És az is eszembe jutott, hogy azóta hány éjszakát csókolózhattunk végig olyanokkal, akikért akkor meggebedtünk, de már a nevükre sem emlékszünk.

Néhány hete Első Szerelem felhívott: nem látja mostanában a házunk előtt a két kocsinkat, csak nincs valami baj? Két autót kellett kivégeznem ahhoz, hogy az otthonaink közötti 300 méteres csendet megtörjük. Tettünk egy halovány kísérletet egy sörözés összehozására, de kiderült, hogy  túl elfoglaltak vagyunk ahhoz, hogy a félúton lévő sarki kocsmában összefussunk egy órácskára. Az új konyhámba már nem kell beköltöztetnem a vacak kis kávéfőzőt, amit néhány éve azért hozott nekem, hogy amikor beugrik hozzám néhány kedves szóra, ne a botrányos Fakirma-féle löttyöt szolgáljam fel neki.

És szerencsére még lézengenek körülöttem azok az őskövületek, akik nem engednek el. Vannak, akik rendíthetetlenül küldözgetik a kedves leveleket, meghívókat a a gyerekük hangversenyére, vagy egy kiállításmegnyitóra, akkor is, ha nem válaszolok, nem megyek el. Valami érthetetlen oknál fogva hisznek benne, hogy egyszer csak előkerülök. És vannak az anyázósak, akik szintén nem adják fel, ezért aztán cseszegetnek, mert egy szürke, unalmas féreg lett belőlem, akiben már rég nincs benne a dög. Ma estére lepasszolom a kölyköket Szofiékhoz, elmegyek Kowalsky koncertre s hajnalig legalább úgy teszek, mintha még mindig bennem lenne...

A konyhám már majdnem elkészült. Szeretném, ha a barátok néha beugornának, s az antikolt székeimen ücsörögve meginnának egy pohár teát, kávét, hosszúlépést, vizet vagy mittudoménmit, s csacsognánk a semmiről, csak úgy céltalanul, az együttlét örömének a kedvéért.

Ha meg nem jönnek, majd megosztok a konyhámról néhány képet a facebook-on. Bár már ajtófestésben sem vagyok olyan menő, mint szociális lény koromban voltam, egy rakás like-ot még így is tutira bezsebelek.