Szerző: FiloSzofi
Jó nekem, mert törekszem a megújulásra.
Rossz nekem, mert a bajaim késztetnek erre.
Jó nekem, mert van hova fordulnom, az évszázadok keresztény bölcsessége az útmutatás kiapadhatatlan turkálója.
Rossz nekem, mert korom és környezetem tipikus bajaival küzdök, ugyanott van a vakfoltom, mint a mellettem állóknak.
Csapjunk a lecsóba!
Tételmondat:
Korunk csapdája, avagy az individualizmus túlpörgése, hogy a bűnt beletoljuk a személyiségbe.
Hallottam lelkipásztori tapasztalatról, miszerint azért is nehéz a gyónókkal, mert valójában nincs bűntudatuk, ezért vezekelni sem tudnak. Ezért felszabadulni sem.
Azt hiszem, ez a megállapítás rám is vonatkozik. Inkább hibásnak érzem magam, mint bűnösnek.
Egy dologban tudom, hogy a bűn táborozik bennem: a szeretetlenségben. Mert ez annyira nyilvánvaló ellentetje, tagadása az isteni parancsnak. Ám ez is alig több, mint intellektuális belátás.
Erősebb az "I'm sorry!", mint a "Bocsánat!". Sajnáljuk, pusztán csak sajnáljuk. Igyekszünk fejlődni.
Az az érzésem, hogy nehezen hisszük el a rossz, mint különálló princípium létezését, és nem hisszük, hogy a bűn több lehet puszta hiánynál, sérülés, porszem a gépezetben, emberi esendőség.
Fejlődni viszont sokkal nehezebb, mint egyszerűen megválni valamitől. A bűn létezésének (burkolt)tagadása viszont megfoszt ettől a lehetőségtől. Nagyon nagy árat fizetünk a személyiség mindenhatóságáért: senki sem segít megszabadulni a terheinktől. Nevelési kézikönyveket bújunk, önsegítő irodalmat falunk, kupálgatjuk magunkat "szakember" segítségével, és igyekszünk, rettentően igyekszünk fejlődni. És persze megtanulni a boldogságot. Mindez persze nem rossz, csak talán megint a ló egyik oldala, és nem a nyereg. Csoda, hogy olyan lassan, hánykolódva haladunk!
Persze, legtöbbünknek van valami homályos, de erősen negatív hagyomány-emléke a ló másik oldaláról is, amikor az egyház, meg bizonyos idős, bigott, műveletlen rokonok, ismerősök, papok az örökös bűntudatkeltésbe és fenyegetésbe fojtották az istenkereső szándékot. És vezeklési gyakorlatokkal tömték be a kérdező lélek száját.
Én igyekszem nem történetileg megközelíteni ezt a kérdést, mert ahhoz keveset tudok, inkább kortársaim közt szerzett tapasztalataimról írok, az ő/mi fejünkben összeállt történetről. Eszerint a bűn vallását felváltja az öröm egyháza, amiben nem szívesen hallunk rosszról, vezeklésről, büntetésről, csak a megbocsátó szeretetről, és jócselekedetről és elfogadásról. Valahogy úgy érezzük, emberellenes, szeretetlen és kirekesztő az előbbiekről nyilvánosan beszélni.
Ha bűnt egészen eldugjuk a magányszférába, és a személyiségünk részének tekintjük, akkor az egész gyakorlat is, amely a megtisztulásra/megjavulásra irányul szintén egészen személyes, és a személyiség ügye marad. Elvetettük a bűn és a bűnös közösséggel való kapcsolatát. Rettenetesen diszkrétek vagyunk. Nem beszélve a kifejezett egyházellenesekről és ateistákról, akik egyszerűen az erőszaknak, hatalomgyakorlásnak, a magánélet, és mindenféle szent dolog megsértésének tartanak minden közösségi kompetenciát az egyéni bűnökkel kapcsolatban. Kivéve természetesen a köztörvény-sértéseket,amelyekért bíróság előtt felelünk.
Valószínűleg a kommunisták "nyilvános önkritikája" jut eszünkbe (lásd pl Angi Vera) a bűnbánat és közösség kapcsolatáról, ami kegyetlenség és perverzió sosem volt az egyház sajátja. A vezeklés bevitele a közösségbe sosem jelentette azt, hogy nyilvánosan kellett elsorolni a bűnöket. A bűn a közösségben már általánosan jelenik meg, amelyet mindenki ismer, ami mindenkit érint, ezért képes együttérezni a vezeklővel, és imával segíteni őt. A pap sem valami büntető tanár bácsi, hanem együttérző vezető a vezeklés gyakorlatában. Az pedig közös öröm, amikor a bűnös visszatér a kenyérközösségbe. (Az első évezred nyilvános vezeklési gyakorlatáról, a bűnös visszafogadásáról ebben a dolgozatban olvashattok röviden és érdekesen.)
A közösség két módon tud segíteni a vezeklőnek:
- Imádkozik érte (Erről szeretünk elfeledkezni, pedig Jézus többször biztat rá)
- Megteremti a vezeklés gyakorlatának körülményeit, ma azt mondanánk, segít megélni a folyamatot. A a pszichológia evidensen különbséget tesz a mindenféle terápia és a magányos felismerés között. A terapeuta, a drámai közösség vallásos értelemben a hívő közösség.
A kereszténységnek az a csodája, az igazságai azért olyan gazdagok, mert bár a legegyszerűbb lélek számára is hozzáférhető, mégsem ragadható meg valami egyszerű, egysíkú igazságként. Ha vágyunk támad az intellektuális megértésre, kénytelenek vagyunk egymást szétfeszítő fogalmak alkotta feszültség-íveken járni, meghaladni az ellentmondásokat, és azon fantáziálni, mi lett volna, ha a logika (és még egy csomó efféle gyermek) atyja, Arisztotelész, keresztény lett volna.
Most épp annak a kettősségnek az egybentartására gondolok, hogy Jézus egyszerre személyes megváltó és személyes megtérésre hív, ugyanakkor egyházat alapít és többlet erőt ad a közösségnek.
Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. 20Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” Máté18 (19-20)
Felhasznált irodalom: Füzes Ádám: Bűn és irgalom a közösségben
Jó nekem, mert törekszem a megújulásra.
Rossz nekem, mert a bajaim késztetnek erre.
Jó nekem, mert van hova fordulnom, az évszázadok keresztény bölcsessége az útmutatás kiapadhatatlan turkálója.
Rossz nekem, mert korom és környezetem tipikus bajaival küzdök, ugyanott van a vakfoltom, mint a mellettem állóknak.
Tételmondat:
Korunk csapdája, avagy az individualizmus túlpörgése, hogy a bűnt beletoljuk a személyiségbe.
Hallottam lelkipásztori tapasztalatról, miszerint azért is nehéz a gyónókkal, mert valójában nincs bűntudatuk, ezért vezekelni sem tudnak. Ezért felszabadulni sem.
Azt hiszem, ez a megállapítás rám is vonatkozik. Inkább hibásnak érzem magam, mint bűnösnek.
Egy dologban tudom, hogy a bűn táborozik bennem: a szeretetlenségben. Mert ez annyira nyilvánvaló ellentetje, tagadása az isteni parancsnak. Ám ez is alig több, mint intellektuális belátás.
Erősebb az "I'm sorry!", mint a "Bocsánat!". Sajnáljuk, pusztán csak sajnáljuk. Igyekszünk fejlődni.
Az az érzésem, hogy nehezen hisszük el a rossz, mint különálló princípium létezését, és nem hisszük, hogy a bűn több lehet puszta hiánynál, sérülés, porszem a gépezetben, emberi esendőség.
Fejlődni viszont sokkal nehezebb, mint egyszerűen megválni valamitől. A bűn létezésének (burkolt)tagadása viszont megfoszt ettől a lehetőségtől. Nagyon nagy árat fizetünk a személyiség mindenhatóságáért: senki sem segít megszabadulni a terheinktől. Nevelési kézikönyveket bújunk, önsegítő irodalmat falunk, kupálgatjuk magunkat "szakember" segítségével, és igyekszünk, rettentően igyekszünk fejlődni. És persze megtanulni a boldogságot. Mindez persze nem rossz, csak talán megint a ló egyik oldala, és nem a nyereg. Csoda, hogy olyan lassan, hánykolódva haladunk!
Persze, legtöbbünknek van valami homályos, de erősen negatív hagyomány-emléke a ló másik oldaláról is, amikor az egyház, meg bizonyos idős, bigott, műveletlen rokonok, ismerősök, papok az örökös bűntudatkeltésbe és fenyegetésbe fojtották az istenkereső szándékot. És vezeklési gyakorlatokkal tömték be a kérdező lélek száját.
Én igyekszem nem történetileg megközelíteni ezt a kérdést, mert ahhoz keveset tudok, inkább kortársaim közt szerzett tapasztalataimról írok, az ő/mi fejünkben összeállt történetről. Eszerint a bűn vallását felváltja az öröm egyháza, amiben nem szívesen hallunk rosszról, vezeklésről, büntetésről, csak a megbocsátó szeretetről, és jócselekedetről és elfogadásról. Valahogy úgy érezzük, emberellenes, szeretetlen és kirekesztő az előbbiekről nyilvánosan beszélni.
Ha bűnt egészen eldugjuk a magányszférába, és a személyiségünk részének tekintjük, akkor az egész gyakorlat is, amely a megtisztulásra/megjavulásra irányul szintén egészen személyes, és a személyiség ügye marad. Elvetettük a bűn és a bűnös közösséggel való kapcsolatát. Rettenetesen diszkrétek vagyunk. Nem beszélve a kifejezett egyházellenesekről és ateistákról, akik egyszerűen az erőszaknak, hatalomgyakorlásnak, a magánélet, és mindenféle szent dolog megsértésének tartanak minden közösségi kompetenciát az egyéni bűnökkel kapcsolatban. Kivéve természetesen a köztörvény-sértéseket,amelyekért bíróság előtt felelünk.
Valószínűleg a kommunisták "nyilvános önkritikája" jut eszünkbe (lásd pl Angi Vera) a bűnbánat és közösség kapcsolatáról, ami kegyetlenség és perverzió sosem volt az egyház sajátja. A vezeklés bevitele a közösségbe sosem jelentette azt, hogy nyilvánosan kellett elsorolni a bűnöket. A bűn a közösségben már általánosan jelenik meg, amelyet mindenki ismer, ami mindenkit érint, ezért képes együttérezni a vezeklővel, és imával segíteni őt. A pap sem valami büntető tanár bácsi, hanem együttérző vezető a vezeklés gyakorlatában. Az pedig közös öröm, amikor a bűnös visszatér a kenyérközösségbe. (Az első évezred nyilvános vezeklési gyakorlatáról, a bűnös visszafogadásáról ebben a dolgozatban olvashattok röviden és érdekesen.)
A közösség két módon tud segíteni a vezeklőnek:
- Imádkozik érte (Erről szeretünk elfeledkezni, pedig Jézus többször biztat rá)
- Megteremti a vezeklés gyakorlatának körülményeit, ma azt mondanánk, segít megélni a folyamatot. A a pszichológia evidensen különbséget tesz a mindenféle terápia és a magányos felismerés között. A terapeuta, a drámai közösség vallásos értelemben a hívő közösség.
A kereszténységnek az a csodája, az igazságai azért olyan gazdagok, mert bár a legegyszerűbb lélek számára is hozzáférhető, mégsem ragadható meg valami egyszerű, egysíkú igazságként. Ha vágyunk támad az intellektuális megértésre, kénytelenek vagyunk egymást szétfeszítő fogalmak alkotta feszültség-íveken járni, meghaladni az ellentmondásokat, és azon fantáziálni, mi lett volna, ha a logika (és még egy csomó efféle gyermek) atyja, Arisztotelész, keresztény lett volna.
Most épp annak a kettősségnek az egybentartására gondolok, hogy Jézus egyszerre személyes megváltó és személyes megtérésre hív, ugyanakkor egyházat alapít és többlet erőt ad a közösségnek.
Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. 20Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük.” Máté18 (19-20)
Felhasznált irodalom: Füzes Ádám: Bűn és irgalom a közösségben
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése