Túl
az első baciháborún, ép és egészséges lánykáimat elégedetten
szállítottam haza az óvodából. Mint minden rendes, odafigyelő, némileg
felszínes anya, mérsékelt érdeklődéssel nyögtem hátam mögé a kérdést,
No, kislányok, milyen volt ma az oviban?
A válasz nem hagyott kétségeket maga után:
Jó volt.
Rossz volt.
Az első mondat a frissen beszoktatott Ojótól jött, a második, tapasztalt, vén rókánktól, Királykisasszonytól. Pedig már azzal áltattam magam, hogy az utolsó verejték cseppett is letörölhetem a
homlokomról, 16 év után az összes kölyköm társadalmilag emészthető
lénnyé vált. Az önbecsapás nem ismer határokat, most azonban mazochista késztetéseimnek engedelmeskedve felszólítottam a lányokat,
No, meséljetek!
Ojó agyához el se jutottak az érdeklődő szavak, bárgyú boldogságban dúdolgatott,
Paula egy boci...
Királykisasszony készségesen válaszolt,
Ojó sírt, hogy a mamához akar menni, én meg nem tudtam rendesen játszani a barátaimmal, mert őt kellett vigasztalnom.
Nesze nekünk családias ovi, egy csoporttal működő vegyes banda!
A
beszoktatás valóban remekül sikerült, Ojókánál ideálisabb ovitölteléket
álmodni sem lehet: sehol egy dackorszak, vinnyogás, éjszakai bepisilés,
szőke kerekségünk vad életigenlés, kiegyensúlyozottság, igazi
szocializációs sikertörténet. Az ovissá válás igazi vesztesét csak most
ismertem fel: miközben a kicsi óvodai sikerének hangosan tapsoltunk, a
kutyának sem tűnt fel, hogy a nagyobbik életére sötét árny vetült: nem
elég, hogy bájos szőkeségünk otthon rég lenyúlta a legcukibb kislány
címet, szeptembertől már az óvodában is kihúzta Királykisasszonyt az
élet nyerteseinek listájáról. Nagylányunk magánéletének harangoztak. A
kishúg már nem csak otthon liheg a fenekébe, hanem az óvodában is. Bájos
természetességgel nyúlja le az óvónénik törődését, a barátnők kegyét, a
fiúk figyelmét. Az élet nem igazságos. A testvérsorrendben pedig nincs
nyertes pozíció. Hiába győzködöm Királykisasszonyt, ő úgy viselkedik,
mint egy normális gyerek: aggasztóan abnormálisan: bőg, hisztizik,
rosszat álmodik, ronyózik, fogat csikorgat. A közös ovi csak a legújabb
maflás életében: mozaik családunk anomáliáiból fakadóan Ojó
megszületésével nem csak nagytestvérré lépett elő, hanem középső
gyerekké is. A legkisebb és egyetlen leánygyermek helyett már csak a
kevésbé előkelő harmadik a sorban. Magyarázhatom neki, hogy az is egy szép pozíció, nem hiszi.
Egy nagyon reprezentatív vizsgálat
eredménye szerint húsz űrhajósból tizennyolc elsőszülött gyermek. A brit tudósok szerint a hatalom, az egészség, a magabiztosság és az intelligencia az
első gyerek jutalma. Két almom két elsőszülöttjét elnézve biztosra
veszem, hogy az egyikből sem lesz űrhajós. No, nem azért, mert nem elég
okosak, hanem mert roppant gyávák, szoronganak, buzog bennük a
megfelelési kényszer és a kisebbek iránti felelősség súlyától nem csak
pocsékul érzik magukat, hanem a bűntudat is gyötri őket. Ja, és sosem
tennének olyat, ami az ő anyukájukat elszomorítja. Négy gyerekes
családban, egy némiképp szétesett, ám roppant önző anyával megáldva a
felelősség még súlyosabb teher.
Bendő és Királykisasszony kiskoruktól fogva tudják, hogy
nem bántjuk a kisebbet,
nem eszünk meg semmilyen bogyeszkát a bokrokról,
árulkodni csúnya dolog,
okos enged, szamár szenved.
A kussolós családi élet könnyen bevethető mondatai szépen gyarapodnak,
Te vagy a nagyobb..
Te vagy az okosabb...
Mutass példát...
Ne üsd meg, mert lerombolta, te már nagy és okos vagy, építesz helyette egy másikat...
Milyen jó lesz a kistestvérednek, mert tőled tanulhat meg focizni meg fogat mosni...
Már
a testvérkéd is tudja, hogy rendes gyerek nem kakil a szőnyeg közepére,
te meg ilyen bután viselkedsz... Nem szégyelled magad?
Kényelmes,
hatásos, garantáltan mérgező mondatok, melyeket nap mint nap böfögünk fel magunkból. Mert mi is ezeket hallgattuk, és egész jól
bejöttek. Az unokáink is ezeket fogják mondogatni, és náluk is
borítékolható a siker.
Elnézem két elsőszülöttemet. Ők is elnéznek engem: lesik, hogy milyen kedvem van, s ha éppen rám tör
a világfájdalom, kétségbeesetten vigasztalnak. Kérés nélkül figyelnek a
kisebbekre. Királykisasszonyban annyira túlbuzog a felelősségtudat és a
józan ész, hogy ő vigyáz 13 éves idétlen Szendvicsbátyjára is. Büszke
vagyok rájuk, mert okosak, megbízhatóak, maximálisan megfelelnek az
elvárásoknak és soha nem bántanának senkit. Mert ők a nagyobbak. Az
okosabbak. És azt hiszem, a boldogtalanabbak.
Miután
kellőképpen meggyötört a bűntudat - hiszen én is elsőszülött vagyok -
Királykisasszonynak megígértem, hogy szerdán elvisszük Ojót óvodába, mi
pedig kettesben csapunk egy csavargós délelőttöt. Kislányom rémülten
nézett rám,
Azt nem lehet mama, akkor ki fog vigyázni az oviban Ojóra?!
Ojó boldog kis arcára is kiült a kétségbeesés,
Egyedül nem fogok szeretni az oviban lenni!
No, és ki nem tojja le?!
6 megjegyzés:
Azért bassszus, azért hogy ez mennyire így van....
(én az elsőszülött)
Az első és a harmadik gyermekemre igaz, mármint, hogy felelősségteljesek a kisebbekkel, de ehhez kell egy olyan személyiség is nem? Amúgy én bírtam a vegyes csoportot a két nagy járt együtt egy évet, utána a két középső már csak felet, a legkisebb meg már egyedül ment oviba, de mindenképp jó volt. A kicsik mindig már eleve beszoktak, meg születésüktől odajártak :) Khmm nekem van húgom és nővérem is, a kicsi mindig az agyamra ment, de nálunk nem szabad, hogy a nagyok ezt érezzék:) tessék szeretni, a testvéred! :)
Mint minden pszichológiai bölcsesség, a testvérsorrendre vonatkozó megállapítások is számos sebből véreznek. Mi pl. hárman vagyunk testvérek, állítólag a legidősebb a leginteligensebb, hát ez nálunk nem jött be. Én mint elsőszülött azonban állíthatom, hogy nekünk van a legnehezebb dolgunk a sok kis rohadt trónbitorló között.:)
Nagy tesónak lenni szívás!!Persze nálunk azért a legidősebb a leginteligensebb:),csak a hugom meg ne lássa,mert ő a legerősebb!!
:D No, és a legfontosabbat elfelejtettük: Ki a legszebb, na ki?
ÉN!ÉNÉNÉNÉNÉÉÉÉN,ja és én!!!!!!:)
Megjegyzés küldése