Szegény Van Gogh, csúnya Gaugin és a többiek

Szerző: FiloSzofi

A november 24-ig látható kiállítás félszáz francia és közel hetven magyar remekművet tár a látogatók elé. A Magyar Nemzeti Galéria történetében még soha nem volt ilyen széleskörű és átfogó tárlat, ahol együtt lettek volna láthatóak az impresszionizmus és posztimpresszionizmus legkiválóbb magyar és francia mestereinek alkotásai.

Elmentünk a gyerekekkel megnézni az impresszionistákat a Nemzeti Galériába. Ilyenkor mindig egy kicsit bajaban vagyok, mert egy rakás kulturális alapvetést kell instant eléjük vetnem, ami ilyen formában meglehetősen értelmetlennek látszik:
- Ez egy nagyon fontos, forradalmi korszak volt a festészet történetében.
- Ezek nagyon értékes képek.
- Ő egy nagyon híres festő.
- Elvárás, hogy képnézegetés közben csendben legyünk.



Persze, nem így vezettem fel a programot, gondolhatjátok, de azért előkerülnek ezek az állítások valahogy. Elég, ha csak az elnevezést próbáljuk meg lefordítani valami értelmes, ötévesnek is befogadható jelentésre. Tényleg furcsa, hogy mai napig hajlongunk egy olyan egyszerű gesztus előtt, hogy a kedves festők fogták a cókmókot, és kimentek festeni a szabadba. Az ötéves Fí nem tudott elképzelni más indokot, mint hogy addig nem engedték a rendőrök. Pedig nem, a művészeti forradalmak nem a rendőrség megnyerésével kezdődnek. Azt hiszem, az pont nem érdekelte volna Párizs őreit, ha valaki rajzolgat a parkban. Az, hogy profán meztelenséggel reggelizik egy alak az Akadémia éves Szalonján, még ha csak vászonra festve is, az már sokkal inkább.

Hogyha ugyanezt művelné, de beöltözve régi görög jelmezbe, akkor minden rendben volna, na, ezt aztán igazi kihívás megértetni! Ahogy azt is, mi köze van ennek az egész sztorinak azokhoz a rendkívül békés témákhoz, amelyek ezen a kiállításon láthatók, mint pipacsok, vízililiomok, szénaboglyák és kikötőben ringatózó hajók. Az a néhány alak, aki mégis feltűnik, a táj része, vagy állig fel van öltözve.

Egy forradalom kezdete. Manet - Reggeli a szabadban

A művészet történetében igen kevés olyan korszak van, amikor nem (csak) azt festi a művész, amit gondol, hanem azt, amit lát. A művész és nem-művész ember életében minden korban szintén igen rövidek azok az időszakaszok, amikor a természet megfigyelése viszonylag kevés szűrő után kerül megjelenítésre. Bú és Fí is mélyen megrendült attól, hogy ők tulajdonképpen még soha nem rajzoltak úgy sem egy házat, sem egy fát, hogy azt vetették volna papírra, amit valóban látnak. És nem, a kézügyességen nem múlik semmi. Azt rajzolják, amit tudnak egy házról, vagy fáról, és amit az agyuk a ház-, illetve fa-mivolt leginkább szükséges kritériumának tart.

Végképp elveszítjük a fejünket, ha tovább megyünk, és azt mondjuk, hogy az impresszionisták esetében is csak a téma az impresszió, és a fejükben kiválasztják azokat az elemeket, amelyek a látványból az időben változó dolgokat emelik ki. Tehát éppen megfordítják, amit egy gyerek, vagy egy átlagos rajzoló felnőtt tesz. Ez egy ilyen játék.

Jó, jó, de mit csinált ehhez képest Van Gogh, vagy Gaugin, akiket jobb híján poszt-impresszionistának is hívunk? Veszekedtek, ezt jól el lehet mesélni a kicsiknek, ezt értik. Olyanok voltak, mint két gyerek, akik megszöktek otthonról, hogy valami nagy kalandba fogjanak, mondjuk, hajóra szálljanak, hogy ismeretlen szigeteket fedezzenek fel. Igen ám, de ahogy sikeresen túljutottak a falujuk határán, kezükben az otthonról csórt elemózsiával, azonnal összevesztek, mert a további részletekről egész más véleményük volt. Az egyikük kalózkodni szeretett volna, a másik meg tanulmányozni a delfinek életét. Összeverekedtek, de nem mentek haza, hanem ki-ki külön útnak indult.

Nekik már nem nagy szám kimenni a műteremből, Van Gogh sosem volt benne, Gaugin meg sem állt Tahitiig, de mindketten mást kerestek már mint a látvány dicsérete. Az elődeiktől mint hamuban sült pogácsát vitték magukkal a megtalált festészet-technikai szabadságot, és önálló erőként éltek vele. Visszataláltak a színekhez és a gesztusokhoz, és az "én nézem, én-látom" heurékájából, az "én nézek és magamat láttatom", és az "én látni, érzékelni akarok" domborodott ki.

Van Gogh iránt a gyermeki együttérzést is könnyű felkelteni, mint megannyi gyerektörténet hőse, ő is próbálta szeretni az embereket, de valahogy mindig rosszul sült el, és nagyon szeretett festeni, de az emberek nem szerették a képeit, és a kutya sem vette meg őket, bezzeg most, amikor neki már úgyis mindegy, jó sok pénzért adják-veszik, de még a másolataikat is.

Gaugin tüze

Más a helyzet Gaugin-nel, akinek egy gyerekeket abszolút lenyűgöző tábortüzes képe van kint a Galériában, mert lehet ugyan róla hőstörténetet fabrikálni, ahogy kihallgattam egy beszélgető társaságot, hogy letörte láncait, és a jól fizető hivatalnok-életét otthagyta egy szegény, de őszinte életért. Hát igen, a mi szempontunkból lehet így fogalmazni, hogy kockára tette az egzisztenciáját az élet éléséért, és e vállalkozás gyümölcseit  képekbe sűrítve tálcán nyújtja át nekünk. Igen, talán elég is ennyi.
De nehéz eltekinteni attól, hogy simán lelépett a felesége és az öt gyereke mellől, mikor a jól fizető állása megszűnt, hogy mégis inkább a művészetnek szentelje életét. Jellemzően sokat vett el, és mindig odébb állt, ha sok áldozatot kívánt, amije volt. A trópusi szigeteken egy-egy tizenéves "feleséget" azért mindig beszerzett, akiket úgy hagyott ott, mikor tovább állt, mint a fákat, és a táj egyéb tartozékait. Közben nem mulasztotta el nyomon követni képei műkincspiaci helyzetét. Bezzeg szegény Van Goghot még a szerzetesek is azért dobták ki, mert tetteiben, önfeláldozásában akart túl igazi lenni, mindent oda akart adni, mint Jézus, de ezt még az a közösség sem bírta elviselni. Valószínűleg nem jól kommunikált.

Mindketten valami igazit kerestek, kétségtelen, ne higgyetek nekem,  már eleget voltam demagóg, azt is csak azért, mert felhúzott a hamis hősteremtő narratíva.

A lényeg: menjetek el, nézzétek meg, mert páratlan ez a gyűjtemény, az összeszedett magyar anyagot a jeruzsálemi Izrael Múzeum kincsi egészítik ki. A kiállítás szuperül van rendezve, egymással összefonódva mutatja a nyugati mesterek (Monet, Pissaro stb.), és a magyarok (Rippl-Rónai, a nagybányaiak, Fényes Adolf stb.) azonos látásmódú és tematikájú képeit. Végre nem a provinciális szálakon van a hangsúly, ami jellemzően mindig elfedi, hogy a magyar művészet akkor ugyanabban a szellemi ívben feszült, aminek eredője akkor Párizs volt.

Bú kedvence Monet tavirózsái

A Hétéves Bú már nagyon élvezte volna a kiállítást, ha a két kisebb hagyja. Fí pedig megnyugvást talált az állandó kiállítás harcolós képei között, különös tekintettel a Budavár visszafoglalása című hatalmas jelenetre, nem beszélve Wagner Sándor Dugovits Tituszáról, ahol aztán van hősiesség, csillogó páncél, és könnyen értelmezhető nemes cél. Feloldásnak nagyon jó a pipacsok és szénaboglyák után.

Végül lehet egyet borzongani a félhomályos kupola-térben Szervátiusz Tibor Dózsáján és senki nem megy haza hideg szívvel.

Ha tudtok, gyerekekkel menjetek hétköznap, akkor kevesen vannak!
Nem utolsó szempont, hogy két kiskorúval 50%-os családi belépőt válthattok.