Szerző: Lotte
A nyolcéves Busafej mindhárom szülöttünk közül a legérzékenyebb. Míg a két kicsi - korosztályukhoz hasonlóan - jobbára a szerencsétlen sorban élő vagy elhagyott "cuki" kisállatok, bajba került gyerekek irányában érez empátiát, addig Busafej hosszú heteken át hordozza egy-egy kerekesszékes, értelmi fogyatékos vagy épp beteg, sovány idős ember emlékét.
Tatán jártunk Szent István ünnepén, s a festői vár ünnepi fényjátéka közben kisfiam egy halmozottan sérült, kerekesszékben ülő nénit figyelt kitartóan. Gyerekszemmel viszolyogást, félelmet is kiválthatott volna a szerencsétlen asszony látványa, ő azonban nagy együttérzéssel figyelte minden rezdülését. A néninek tetszett a fényfestés, kacska kezeivel tapsolt: kézfejének külső oldalait ütögette össze, s torz arcán a szembogarak ragyogása igazi örömről árulkodott. Busafej rángatta a kezem, s fénylő arcccal mutatta a nénit, "Nézd, anya, hogy örül! De jó!"
Mikor hazaértünk, hozzám bújt elalvás előtt, és folyton csak arról a torz néniről kérdezett, miért történt ez vele, s vajon milyen az élete, mit csinálhat most, s milyen jó, hogy így tetszett neki az ünnepség. Melegség járta át a szívemet, mert a kisfiamból áradt az önzetlen jóság.
Azóta is emlegeti a nénit, s közben kitartóan, nap mint nap segít betegecske osztálytársának. Tanítónénijétől tudom, milyen gondoskodással, segítőszándékkal veszi körül azt a kislányt, aki születésétől kicsit más, mint a többiek: nehezen tanul, beszél és mozog. Szabályos fejlesztőgyakorlatokat talál ki neki, és sokat dicséri - a kislány pedig boldog, hogy valaki törődik vele.
Én annak idején, kislány koromban féltem még a bekötözött kezű emberektől is, nemhogy a sérült, furcsán beszélő nagyoktól.
Busafej igazi empátiával és szeretettel fordul feléjük. Nemcsak az "aranyosokat", hanem a valóban kiszolgáltatottakat, a már leírtakat pátyolgatja. Nemegyszer megríkatott már, és mi tagadás, büszke vagyok rá nagyon!
Tatán jártunk Szent István ünnepén, s a festői vár ünnepi fényjátéka közben kisfiam egy halmozottan sérült, kerekesszékben ülő nénit figyelt kitartóan. Gyerekszemmel viszolyogást, félelmet is kiválthatott volna a szerencsétlen asszony látványa, ő azonban nagy együttérzéssel figyelte minden rezdülését. A néninek tetszett a fényfestés, kacska kezeivel tapsolt: kézfejének külső oldalait ütögette össze, s torz arcán a szembogarak ragyogása igazi örömről árulkodott. Busafej rángatta a kezem, s fénylő arcccal mutatta a nénit, "Nézd, anya, hogy örül! De jó!"
Mikor hazaértünk, hozzám bújt elalvás előtt, és folyton csak arról a torz néniről kérdezett, miért történt ez vele, s vajon milyen az élete, mit csinálhat most, s milyen jó, hogy így tetszett neki az ünnepség. Melegség járta át a szívemet, mert a kisfiamból áradt az önzetlen jóság.
Azóta is emlegeti a nénit, s közben kitartóan, nap mint nap segít betegecske osztálytársának. Tanítónénijétől tudom, milyen gondoskodással, segítőszándékkal veszi körül azt a kislányt, aki születésétől kicsit más, mint a többiek: nehezen tanul, beszél és mozog. Szabályos fejlesztőgyakorlatokat talál ki neki, és sokat dicséri - a kislány pedig boldog, hogy valaki törődik vele.
Én annak idején, kislány koromban féltem még a bekötözött kezű emberektől is, nemhogy a sérült, furcsán beszélő nagyoktól.
Busafej igazi empátiával és szeretettel fordul feléjük. Nemcsak az "aranyosokat", hanem a valóban kiszolgáltatottakat, a már leírtakat pátyolgatja. Nemegyszer megríkatott már, és mi tagadás, büszke vagyok rá nagyon!
1 megjegyzés:
Valóban ritka, hogy egy kisgyerekben együttérzést és nem félelmet kelt az ilyenfajta másság. Bár a felnőttek között is több lenne az együttérzés és segíteni akarás beteg, rászoruló embertársaik iránt!Busafej, nagyon szeretnivaló kisgyerek vagy!
Megjegyzés küldése