2013. február 27., szerda

Lelki Zöldségek: Viszlát Helló!

Szerző: Fakirma

Viszlát Helló!
Körülöttem az emberek napról napra udvariasabbak. Persze lehet, hogy egyszerűen öregszem. Az évek peregnek, s bár megesküdnék rá, hogy az idő vasfoga nem fog rajtam, mégis a  laza hellók helyett  nem csak a jónapotok gyarapodnak szédítő ütemben, hanem a csókolomok is. Alapvetően jól nevelt lány vagyok, jártam hittanra meg zongora órára, és azt is tudom, hogy teli szájjal nem illik beszélni. Kenem-vágom a megszólítás szabályait is: tegezést csak nő kezdeményezhet, egyébként meg a vénebb és a rangban felettünk álló. Azt is tudom, hogy a tegezést csak az igazán nagy suttyó utasítja vissza, a pertu pedig egy életre szól, még akkor is, ha seggrészegen koccint az ember. Értem én, hogy a szabály az szabály, és a tegeződés plázadivatja ellen berzenkedik minden jól nevelt lény, mégis legszívesebben szájba rúgnám a babaarcú eladólányt, amikor szenvtelen hangon nekem szegezi a kérdést: Mit tetszik kérni? Gyors kalkuláció után jön a megdöbbentő felismerés, basszus a lányom lehetne, no de akkor is, ő ezt nem tudhatja,  mit képzel magáról ez a liba?!

A XVI. századig simán ment minden, a lejárt szavatosságú plázacicák sem panaszkodhattak, hiszen boldog-boldogtalan tegeződött. Az is megkönnyítette a helyzetet, hogy sokkal ritkábban öregedtek meg  az emberek. Ha meg igen, gondolom nem sok energiájuk jutott a jajistenem-devénvagyok-rinyára.

A maga megszólítás a XVII. században terjedt el, s már akkor sem tartozott az udvarias kifejezések közé. Széchenyi István rátett még egy lapáttal, kitalálta az önös megszólító módot. Én jobban örültem volna, ha inkább menedzsel még egy hidat, kiráz a hideg, ha valaki ön-ként szólít meg. Akkor már inkább legyen kegyed, abban legalább belemagyarázható némi kedvesség.
 
Semmi baj nem lenne a magázódással, ha mindenki szigorúan tartaná magát a szabályokhoz. De nem tartja. Manapság divat a tegeződés: óvónő a szülőket, egyetemi tanár a diákokat, pincér a vendégeket, eladó a vásárlókat. Ilyen körülmények között nem csoda, ha szíven üt a felismerés:  kinőttem az emberi lazaság baráti köréből, nekem már tisztelet jár, outsider lettem. Néha még megröhögtet egy-egy figyelmetlen eladó vagy felszolgáló, aki egy mondaton belül tegez és magáz, de úgy általában inkább bőgni tudnék.

Nem csak a felszínes kapcsolatok működnek halabasza szabályok szerint. A héten beszélgettem Szendvicsgyerek nagyjából velem egyidős tanárnőjével, aki bűbájosan tetszikezett engem. Néztem bután, el is felejtettem szégyenkezni fiam gyalázatos viselkedése miatt, s csak arra koncentráltam, erre vajon milyen válasz illik?

Talán könnyedebb szívvel búcsúznék a hellótól, ha egy olyan társadalomban csoffadhatnék el, ahol nem ciki megöregedni. A facebook hirdetései nap mint nap az arcomba vágják a negyven éves nő modelljét: ebben az életkorban a tisztességes asszony dagadt (Hogyan fogytam le két nap alatt harminc kilót?), boldogtalan (Jó élni negyven évesen?), magányos (Párt találni negyven felett?), amorf (mellplasztika, ráncfelvarrás, zsírleszívás...), a mai infóim szerint fogágybeteg (A fogágybetegségnek vége!), és depressziós is (Lehangoltnak érzi magát?). Ilyen sztereotípiák között egy ártatlan csókolom vagy jó napot kívánok óhatatlanul azt üzeni, hogy egy dagadt, boldogtalan, magányos, amorf, fogágybeteg öregedő nő vagyok. Nekem már harangoztak.

A magázódás bizonyos körülmények között akár szexi is lehet. Első férjemmel magáztuk egymást, ennél romantikusabb epizódra nem emlékszem közös életünkből. Kapcsolatunk végét nem a bírósági végzés jelentette, hanem az a pillanat, amikor a válás után néhány hónappal tegeződni kezdtünk: ettől kezdve tényleg már semmi közünk sem volt egymáshoz.

Szerintem meghatóan szép, amikor az idős, tekintélyes mester egyoldalúan tegezi a tanítványát. Örökifjú nagyanyám, ha meglátott egy pasit, még nyolcvan évesen is úgy forgatta a szemét, mint egy öntudatos tini (természetesen szigorúan magázódva), ilyenkor irigykedve lestem tőle a technikát. Igazi istennő azonban akkor volt, amikor a tanítványai köré gyűltek, s áhítattal itták a szavait. No, neki aztán sosem volt öregség-szaga!

Még nem halt ki teljesen az a felállás sem, ahol a szülők magázzák a szüleiket, de a gyerekek már tegezik a nagyszülőket. Vicces és nagyon beszédes jelenség! Ez is lassan már a múlté.

Csodálkozva vettem észre, hogy nem minden negyven éves nő betegszik bele a magázódásba. Különösen érdekesnek találom azokat az internetes fórumokat, ahol jó tanácsokat kaphatunk arra nézve, miként leckéztessük meg a tahó benzinkutast, aki tegező formában tölti a benyát az autónkba.

Amikor végképp összezavarodom, mindig arra gondolok, hogy a kamaszoknak még bonyolultabb eligazodni ebben a káoszban. Igazi kihívás lehet idomulni  a felemás, tisztázatlan nyelvi szokásokhoz és az érzékeny lelkű felnőttek változó igényeihez.

Ha nyelvújító lennék, eltörölném a magázódást, minden romantika ellenére. Szegényebb lenne a nyelvünk, kevésbé árnyalt az emberi viszonyrendszerünk, viszont kevesebb  lenne a szégyenkezés, tanácstalanság, setesutaság, érzékenykedés. Ha pedig morogna a jónép, akkor fejvesztés terhe mellett előírnám a közvetlen intim szférán kívüli magázódást.

Addig is akad néhány eszközöm a fájdalmas pillanatok enyhítéséhez:

Először is vettem magamnak egy nagy, piros, kötött sálat egy hozzá illő bojtos sapkával. A szerelést mintás lábszárvédővel egészítem ki. Irtó hülyén nézek ki, viszont nem találkoztam még olyan elvetemült embertárssal, aki ebben a szerkóban magázni merne.

Hasonló elven alapul a fogszabályzó fiatalító hatása. Az emberek  pusztán a kényelem kedvéért szeretik a világot leegyszerűsített sztereotípiák alapján értelmezni. Ilyen előfeltevés az is, hogy fogszabályzót csak az ifjak hordanak. Úgy tűnik, sokan jobban hisznek a hiedelmüknek, mint az én ráncaimnak.

Futok rendületlenül.  Miközben fenekem lelkiismeretesen fiatalodik, Turbános Tornádóra gondolok, akit bizonyára nem a kora miatt, hanem az iránta érzett tiszteletből magáznak.

Fiaimnak köszönhetően sok fiatallal veszem körül magamat. Mielőtt elhangzana a megsemmisítő csókolom, megzsarolom őket. A szabály pofonegyszerű: aki nem tegez, az nem kap palacsintát. Tojok az érzékeny lelkükre, ha én elviselem, hogy öregszem, ők kibírják, hogy egy hisztis banyát tegezniük kell.

A magázós történet agyban szépen átkeretezhető. Sok éves kutató munkám alapján arra jutottam, hogy sokkal többen magáznak akkor, amikor pipecül nézek ki, míg lepukkant állapotomban.szignifikánsan megnő a tegezők aránya. A jelenség mögött csakis a tisztelet és az elismerés állhat: ki merne sziázni egy negyven éves bombanőt, aki még harmincötnek sem néz ki? És egyébként is húsz évesen nem nagy cucc istennőként feszíteni, az életközépi válság küzdelmei közepette viszont tiszteletre méltó kemény meló. A kognitív disszonancia redukció hatásosabb ellenszere az öregedésnek, mint a ráncfelvarrás, ráadásul ingyen kapjuk.

 S ha már semmi sem segít, egy nagy sóhajjal megadom magam,. A szociális tükröm (is) azt mutatja, hogy a testem menthetetlenül változik, határozottan nem jó irányba. Kellemetlen rádöbbenni, hogy Erikson fejlődéselméletének hetedik (utolsó előtti!) lépcsőfokára léptem: ez itt az alkotóképesség kibontakoztatásának, a felelősségvállalásnak, az önmegvalósításnak, a következő generáció létrehozásának az ideje. Ez azért nem hangzik olyan szarul. Ha már testileg nem lehetek a toppon, lelkileg még igen. Nem nagy vigasz, de azért több a semminél. S azt hiszem, tényleg öregszem, mert lassan már ennyivel is beérem...






11 megjegyzés:

Szofi írta... [Válasz erre...]

Az tényleg fura, én is megfigyeltem, hogy ha megpróbálok jól kinézni, az pár évet öregít is. Konkrétan az arcomon is, nem csak a stílus beugratós.

Egyébként tényleg tiszta káosz van. A házunkban van egy rakás fiatal, az egyikük magáz következetesen, aki úgy néz ki, mint anyukám szürkében.

lotte írta... [Válasz erre...]

Helló, Szofi! Ezek szerint még nem szülsz! Mostantól felkészülhetsz a kórházi "anya", jobb esetben "anyuka" megszólításra!
Az államigazgatás bezzeg kortalan! Ott épp az okoz gondot, hogy azokat a nőket tegezze az ember, akik a saját anyukái lehetnének. Ez a kínos folyosói "Szervusz!"-ok világa. Akkor már inkább a magázódás, mint ez a kényszeredettség. Ráadásul, nem is valami gender-tudatos, mert a férfiakkal meg magázódunk töretlenül.

Katica írta... [Válasz erre...]

neem a tetsziktől megy fel a pumpa. a maga az teljesen komilfó, az egyszerűen csak egy nyelvi pajzs, személyesség ellen. de a tetszik...hát ha tényleg egy velem egykorú mondja, aki ráadásul igazán olyan harmincasforma, az a legfurább. olyankor komolyan nem szoktam vágni, hogy ez nekem szól. és rosszul esik, mitagadás. általában zsigerből visszavágom, hogy nem tetszik, de azért kérnék két kiflit meg egy csokit. annyiszor megfogadtam, hogy ilyenkor elsütök valami fészbúkos lájkos pojént, de olyan elevenbe vág mindig, hogy elmegy a humorérzékem. emlékeztek egyébként arra a nyolcbanas évekbeli reklámra, mikor leszaladnak a lányok a lépcsőházban és egy jó harmincas nőcinek köszönnek, hogy kézcsókolom? és elkezd összedőlni a ház. az olyan jól leírja ezt! amúgy a hallgatók az egyetemen viszont olyan meghatóan tudnak magázni, tökre tisztelettudóan, azt viszont tetszikelem.

Öregfiú írta... [Válasz erre...]

Fura dolog ez. Még réges-régen olvastam valahol: >>Széchenyi találta fel az udvarias "ön" megszólítást a népies "kend" és a rideg "maga" helyett<<. Akkor mégsem jobb, mint a többi?

Nekem az "ön" a katonaságot idézi. Az elöljáró fordult így hozzánk, ha nem tudta a nevünket: "Ön, honvéd elvtárs?" - mire a nevünkkel kellett válaszolni.

A "tetszik" igazi magyar sajátosság. A Monarchiában máshol is ismert lehetett, mert ha osztrák ismerőseimnek magyarázom, rögtön megértik ("mögen Sie..."). Németek már kevésbé. Ugyanakkor kamaszoknak mindig is problémát okozott a gyerekes tetszikezésről áttérni más megszólításra.

Voltak ennek egész furcsa következményei is. Az első munkahelyemen a főnök tetszikkel beszélt a titkárnőjével, aki a lánya lehetett volna. A titkárnő pedig magázta. Mi, fiatal férfi beosztottak mindkettőjüket tegeztük.

Más országokban ez lényegesen egyszerűbb, mert a gyerekek kezdettől fogva magázzák a felnőtteket. De érdekes csavarások lehetnek ott is. Akik angolul tegezik egymást, azok utána németül nehezebben magázódnak, nem egyszer áttérnek a tegeződésre. Amikor Németországban dolgoztam egy kis cégnél, ott a beosztottak a titkárnő kivételével magázódtak a főnöknővel. A titkárnővel tegeződtek. Én viszont korábbról, angol tárgyalásokról ismertem őket, így mindkettővel tegeződtem.

De tény, hogy mind a tetszikelés, mind pedig a három különböző magázó formula nehezebbé teszi az életünket.

Névtelen írta... [Válasz erre...]

Ezt a kavart próbálta kikerülni a fizikoterápiás nővér a T/1 megszólítással (Hogy vagyunk, hogy vagyunk...), csak akkor lett nagy röhögés a paravánok mögött, amikor Ilike egy idős úrhoz fordulva későn döbbent rá, hogy a "Melyik ágyon feküdtünk legutóbb?" kérdés nem teljesen kerek. Kriszta

Fakirma írta... [Válasz erre...]

Kriszta, ez vicces, és nagyon jellemző az egészségügy berkeiben burjánzó népszokásokra. Szofi, tényleg edzheted magad!
Örülök, hogy a tetsziktől nem csak az én hátamon futkározik a hideg, ezek szerint nem csak én vagyok háklis vénasszony!:))
Öregfiú, ha előbb jelentkezel, akkor megkértelek volna, hogy írd meg ezt a posztot, jó nagy tapasztalatod van a témában! (Én egy barátnőm unszolására írtam róla, de szerintem a Te kommenteddel többre megy, úgyhogy köszönöm!:))

Névtelen írta... [Válasz erre...]


A tetszikelésnél minden jobb, az biztos. A fülemnek fáj, még ha különösebben nem is sért. Sokkal jobb lenne a kend :)

Legalább ennyire idegesít az anyukázás (óvodai hangsúly utánozhatatlan, de rosszalló stílusban kell elképzelni). Már előre fől a fejem, hogy ha én leszek óvónéni, akkor hogyan kerülöm ki ezt a csapdát?

Amúgy még emlékszem kamaszkoromból arra az esetre, amikor egy osztálytársamnál voltam és a srác unokanővére is ott volt, egy fiatal nő. Egy buta és hiú liba volt, aki letolt, mint a rezes gatyát, mert nem tegeztem le. (De hogy miért fájt ez neki, mikor tényleg fiatal volt?) Tényleg a gyerekeknek a legnehezebb.

Réka

Fakirma írta... [Válasz erre...]

Én a keresztnevükön szólítom a nálam előforduló anyukákat és apukákat. rendszerint megkérdezem, hogy szólíthatom őket. Azt ne kérdezd, hogy lehet a rengeteg nevet megjegyezni. Én felírom magamnak a jegyzeteimbe, és lesek (ha nincs rá lehetőségem, akkor hümmögök).

Katica írta... [Válasz erre...]

nekem meg az a fura még, az jutott még eszembe, hogy azokkal a generációkkal van csak ilyenformán távolságom, akikkel amúgy sincsen nexus. pl. anyukámék korosztálya, kivéve a gyerekkori barátaim szüleit, tanítónméniket meg akik valamilyen familiáris viszonyban vannak, őnekik jár a Csókolom! és csak nekik. Kivéve, akik mióta én is fülnőtt lettem, megitták velem apertut, de persze akkor is eélsőre csókolomozom őket. aztán ott van a Béniék korosztálya, a kiskamaszok, azok simán tegeznek, mint Béni. eszükbe nem jut magázni. a még kisebbek körei, Zénó-zorka ovis-isis társai meg perszehogy Babu féléves barátnői is tegezőleg mondják hogy hó meg gí. De az a korosztály, akik a Bénitől felfelé vannak, tehát úgy 16 és 26 közt mondjuk, na azok magáznak! mert ők azok, akikkel táényleg távol vagyunk egyébként, az életkori szinkroncsúszás miatt.tőlük teljesen érthető is, szerintem,kicsit se bosszant, főleg az egyetemen a fiatalok, hát tényleg olyan fiatalok, és olyan meghatóan tudnak magázni, hogy az viszont még jól is tud esni. akiket nem lehet megérteni, az a saját generáció tagjai, abban van valami rossz felhang biztosan, meg ha valaki alig idősebb csak,hogy azt meg miért kell? mégha tényleg valami intézményes szerephez kötött, akkor is, olyan nyögvenyelős. mondjuk az a jóü, hogy már annyira öregek vagyunk, hogy szinte bárhová megyek orvoshoz, a mi generációnkból való az orvos, meg a gyerekeimet is a mi generációnk tanítja, szóval nekem az orvosnál-isiben olyan jó, simán szia-szia mindenki, és komolyan jól esik, na nem is a hiúságra gondolok, hanem tényleg könnyebb egy olyan orvosnak a kezébe adni múltkor pl. Zorka műtétjénél a gyerek életét, akit nem kell magázni még jobban, mint az Atyaúristent, és cserébe nem csókolom anyukáz le, hanem ösztönösen úgy köszön hogy helló, és a nevemen szólít, és viszont, mint ahogy az sima földi halandók közt szokás.

Szofi írta... [Válasz erre...]

Ezt ma hallottam egy magyar nőtől a gyroszosnál: Szia, Uram!

Névtelen írta... [Válasz erre...]

En Nemetorszagban tengödöm mostanaban es azt kell mondanom, nagyon szimpatikus, hogy nem kell gondolkozni legalabb ezen, mindenki mindenkit magaz, slussz passz. A koognitiv disszonanciaval meg mindenki azt kezd amit akar. Az egyetlen furcsa bizonytalansagi faktor nemetül ebböl a szempontbol az, hogy regebben ugye a nök huszonevesen meghazasodtak, ez meg is maradt a nemet nyelvben, hogy aki nem gyereklany mar, azt Asszony(om)nak (Frau) szolitjak es melle, mint angolul a Mrs.-nel a ferje vezetekneve kerül. Most viszont többsegbe kerültek azok a venlanyok, akik a sajat apjuk neve melle kapjak a Frau megszolitast, ami diszkreten elfedi azt, hogy az illetö csak siman öreg e vagy hazas is melle...
Politikailag teljesen korrekt!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...