2012. december 6., csütörtök

Kamaszkarácsony

Szerző: FiloSzofi

 A bejegyzést cronopia6szörnyei illusztrálják
Ha van a családotokban kamasz gyerek, akkor - mint minden - a karácsony is egy kicsit bonyolultabbá válik.

Tulajdonképpen égbekiáltó igazságtalanság, ahogy a kicsik elviszik a karácsonyt, pedig az mindenkinek jár. Annak is, akinek nem az a csúcs, hogy anyával mézeskalács-figurákat díszít, annak is, aki nem süt-főz 10-20 személyre; és annak is, aki már nem tud hazacipelni egy karácsonyfát. De most maradjunk a kamaszoknál.

Nekem még nincs kamasz gyerekem, csak a természetes állapotukban is csodaváró kicsik, mégis azzal fecsérlem az időmet, hogy a kínos karácsonyi emlékeket bányászom elő a fejemből..

Arra nem emlékszem, gondoltam-e Jézusra, és arra, miért akkora öröm, hogy megszületett. Kicsit belepte a gondolataimban az általános szeretet ünnepének ragacsos narratívája.

Arra viszont gondoltam, hogy szeretnék tartozni valaki máshoz is a családomon kívül, szeretném, ha nekem is lenne "barátom" - akkor így mondtuk. Nem tudom, miért, de pár évig ez kifejezett karácsonyi érzés volt. Valaki más, akivel valami újat, igazit, sajátot kezdhetek. Ez biztos olyan lányos dolog.

Mindemellett nem éreztem magam valami szívdöglesztőnek. Úgynevezett szépruhában, "szépen" megfésülve, néhány plusz kilóval, anyutól lopott harisnyában.

És mérges voltam. Dühösen takarítottam a szobámat, dühösen öltözködtem, dühösen segítettem. A szüleim lelkesedése pedig kissé nevetségesnek tűnt. Ez is bosszantott. Szégyenkeztem miatta, és ez megint csak feldühített.

- Rakj rendet a szobádban!
- Gyere drágám mézest sütni!

Emlékeztek a Hókirálynő meséjére? Amiben a gonosz törpe olyan tükröt készített, ami a szépet és jót eltorzítva, hibáit groteszkké nagyítva mutatta. Ez a tükör ezer és ezer darabra tört, és szilánkjai szerteszóródtak a nagyvilágban. Akinek a szemébe vagy a szívébe fúródott egy ilyen szilánk, az ennek a tükörnek a szemével látott, és a szeretet közönnyé és gúnnyá változott a szívében. A kisfiút, akivel ez megtörtént, barátja állhatatos szeretete mentette meg, és mintegy álomból ébredve visszakapta önmagát.

Régen nem gondoltam rá, de azt hiszem, ez egy kamasz mese.

Kissé gúnyosan figyeltem akkor a karácsonyi készülődést. Már nem volt csoda, és minden összement. Még a plafonig érő karácsonyfa is. Kellemetlen volt látni, hogy a szüleim mennyire foglyai a szerepeiknek: apám a boldog család ideájának, anyu a feltételek elvárt szintje teljesítésének, értsd: minden meglegyen. Közben érthetetlen módon örültek a programszerűen előkerülő karácsonyi lemeznek, és tervezték, hogy elmegyünk éjféli misére, miközben rég beletörődtek, hogy nem váltják meg a világot.

Ez az a pont, ahol szerintem talán egy jó szekér elé lehet fogi a kamaszérzelmeket. Ki kell engedni a lovakat a világba, hadd fussanak! Abrakolni a kamasz-idealizmust! Nem kell a jézuskázás és nem kell a szaloncukor (de a bicikli meg a telefon persze igen, a ruhákkal viszont csínján!), de az ostoba, kisstílű és gyarló világot talán meg lehetne javítani, vagy legalább felvilágosítni.

Emlékszem, a még kicsi Lotte és kicsi Szofi azt tervezték, hogy szenteste a Nyugati pályaudvaron fognak párizsis zsömlét és teát osztani, ami sokkal igazibb megünneplése a karácsonynak, mint otthon rosszullétig enni magunkat. Apu akkor gyorsan leintett, hogy dehogy fogok én ott mászkálni éjszaka, karácsonykor együtt a család, és különben is veszélyes. Nagyon mérges voltam rá. (Pedig apám volt, aki egyébként mindenkivel szóba állt, minden magányos öreget meghallgatott, és ő volt, aki szendvicset vitt mindig a kukázóknak.)

Talán ha most lenne egy bumfordi, hitetlen kamaszom, minden adventi vasárnapon adnék neki egy kisebb összeget, hogy költse el legjobb belátása szerint, de valaki másra. Vagy másokra. Idegenekre. Legyen ő az angyalkája valaki idegennek vagy félig idegennek.

Ha sütit sütnék, megkérném, hogy jöjjön, néhány mézeskalácsot készítsen ő is valaki másnak. Játsszon angyalpostát egy marék vaníliás kiflivel, pár szem szaloncukorral. Osztálytárs táskájába, zongoratanárnak, hajléktalannak, nem tudom, rábíznám.

Talán így.De mondjátok meg ti. Kinek van otthon mogorva kamasza?

3 megjegyzés:

Névtelen írta... [Válasz erre...]


Azért szép volt a szüleidtől, hogy erőlködtek. Nálunk ez úgy zajlott, hogy apukám kora délután elkezdte bogozni hosszas felkérésünkre a Karácsonyfa égőit. Ez vad szitkozódásba torkollott. Mézeskalács, meg beigli sütés nem volt. Nekem nagyon hiányzott a közös ünnepi hangulat a hozzávaló tartozékokkal együtt. Szerintem az együtt töltött idő is lehet szép, ha az nem valami üres szeretetünnep, hanem az Istenről szól.

Réka

Szofi írta... [Válasz erre...]

Valójában gyönyörű karácsonyaink voltak, csak én voltam egyszerűen kamasz. Egyébként a legjobb, amit tehettek, hogy minden ugyanúgy volt, mint kiskorunkban. Ha ők nem őrzik a csodát, én nem kalandozhattam volna el ellenzéki vizekre. Tök fontos volt, hogy ők tartsák a megszokott rendet!

Otthon azért Jézus születését ünnepeltük, de talán nem beszélgettünk róla olyan sokat. Meg szerintem úgyis újra kell fogalmazni az embernek, hogy mit gondol. Egy idő után saját magunk által megszült válasz kell, még ha a végeredmény esetleg teljesen összecseng is a szülői mintával. Nem?

ilka írta... [Válasz erre...]

Az Indexen vagy hol írták a cipősdoboz akcióról, hogy a legkevesebben a kamasz fiúknak készítenek ajándékot. Én most biztos fogok.

Nálunk kamaszkorban meglépték szüleim az ajándék nélküli karácsonyt, emelkedett volt, megkapó, épp az álszent cukormázat húzta le az ünnepről. Itt is meg lehet fogni a lázadó lelket. Már ha konformista fiatalt akarsz nevelni.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...