Lelki Zöldségek: Érdemes-e szépnek lenni?

Szerző: Fakirma

A pszichológusok nem jósolnak nagy jövőt ennek a házasságnak

Lányaim megszületésével aggodalmaim listája is bővült: vajon szépekké serdülnek-e a lánykák, vagy ők lesznek a trampli, összenőtt szemöldökűek, akiken a fél osztály röhögni fog. Amilyen az én formám, szültem két álomszép fiúgyereket, aztán, hát hmmm...a lányokban még  anyai elfogult tekintetem sem tudod túl sok reklámbabás vonást felfedezni: Királykisasszony pislogó husigolyóként festett élete első hónapjaiban, szegény Farkaskánk pedig jó ideig leginkább a pincében áttelelt krumplira hasonlított. Azon soha nem agyaltam, vajon okosak lesznek-e, de a szépség kérdés mindig izgatott. Szerencsére most már kikupálódtak, s húgom szerint a négyévesből máris sikerült egy finnyás plázacicát nevelnem, ami persze gonosz túlzás, de tény, hogy sok időt töltünk a tükör előtt...

A magam megnyugtatása végett előkotortam poros tankönyveimet, és utánanéztem, mit gondol a pszichológia a szépségről. Íme, néhány érdekes megállapítás, ami alapján eldöntheti mindenki saját maga, érdemes-e a tükör előtt reggelente  bíbelődni:


A kérdőíves felmérések eredményei szerint rohadt mód álszentek vagyunk: nem átalljuk azt állítani, hogy a szépség nem számít, csak az ostoba, felszínes fajankók ítélnek a külső alapján. A gyakorlatban azonban nagyon is hajlamosak vagyunk a kellemes külsejű embereket belső jó tulajdonságokkal felruházni, és ha rossz fát tesznek a tűzre, akkor is megbocsájtóbbak vagyunk velük szemben, mint átlagos kinézetű, vagy csúnyácska társaikkal. Így például ha egy iskolai rendbontásról szóló történet mellé vonzó külsejű gyerek fényképét csatolták, akkor a felnőtt kísérleti személyek azonnal mentségeket kerestek a lurkó számára, csufi gyereket ábrázoló kép esetén pedig csak lemondóan legyintettek (Karen Dion vizsgálata).

Ma a Barbie-k és Disney-hercegnők világában már az ovisok is tudják, ki a szép. Még ki se nőttek a földből, de a kellemes külsejű gyerkőcök máris népszerűbbek a többieknél, szegény kis csúnyácskáktól pedig sok esetben rettegnek az ovisok (K. Dion és E. Berscheid). Íme egy ütős érv a Waldorf pedagógia mellett: egy vérbeli waldorfosnak a gesztenyék, lila leplek és arc nélküli rongybabák világában fogalma sem lehet a kulturális normáknak megfelelő sztenderd szépségről. (Félreértések elkerülése végett: Királykisasszony nem azért jár Waldorf óvodába, mert olyan csúf, hogy csak itt nem ijednek meg tőle a többiek!)

Egy kísérlet megdöbbentő eredménye szerint előítéleteink nem csak megkeserítik a kevésbé vonzó emberek életét, de önbeteljesítő jóslatként is működnek: egyetemista fiúk ismeretlen leányzókkal csacsogtak telefonon. A lányokról fényképeket kaptak: hol csodaszépeket, hol pedig rusnyákat (természetesen a telefonvonal túloldalán üldögélő lánykáknak semmi közük nem volt a képekhez). Nem meglepő módon, ha a fiú azt hitte, hogy egy bombanő csücsül a vonal túloldalán, akkor a beszélgetés után partnernőjének belső tulajdonságait elragadónak ítélte meg, átlagos fényképekkel felszerelkezve a lelkesedés sokkal kisebbnek bizonyult. Végül megkértek külső szemlélőket (pontosabban hallgatókat), hogy jellemezzék a telefonbeszélgetések alapján a lányokat (természetesen ők se a lányokat, se a fényképeket nem látták). Fura módon a "szépeket" ők is sokkal pozitívabban ítélték meg a telefonbeszélgetések alapján, mint a többieket. Az igazi szépség nem számított, csupán az, hogy a fiú vonzónak gondolta-e telefonpartnerét: a szépnek hitt lányokból a  pasik a lehető legjobbat hozták ki, s valóban bűbáj-bébiket varázsoltak belőlük (M. Snyder, E. Decker, E. Berscheid).

A "futottak még" kategóriába tartozó hölgyek csapatának a pszichológusok azt üzenik, hogy ne keseredjenek el, a szépség nem minden, a vonzódás kialakulásában vannak fontosabb tényezők is. Azt is megállapították, hogy egy párkapcsolat jövőjét elég jól bejósolja az, hogy a két fél a szépség-létrának melyik fokán áll. Ha a pár egyik tagja dögös, a másik meg mondjuk csak átlagos, akkor kapcsolatuknak jó eséllyel lőttek. A vizsgálat tanulsága szerint amennyiben nem vagy Csipkerózsika, jobban teszed, ha nem Superman-re hajtasz (G. White).

Végül néhány mókás adalék kedvenc tudományomból, az evolúciós pszichológiából. Képviselői szerint az ember alapvetően mindig arra gyúr, hogy génjeit minél nagyobb mennyiségben a lehető legsikeresebben reprodukálja. Az emberi szépség is csupán szaporodási-kérdés. Itt van például a férfi vágyak netovábbja, a hatalmas női kebel (kis mellűként az állítás ellen amúgy tiltakozom). Az egyik elmélet szerint a nők a hatalmas dudákkal valójában becsapják a pasikat, mert azt a látszatot keltik, hogy rengeteg tejjel tudják táplálni gyermekeiket, így az evolúció szempontjából jó befektetés ezekre a nőkre bízni értékes génállományukat (értsd: gyereket csinálni nekik). A másik cici-elmélet szerint a férfiak nem ennyire ostobák, s tudják, hogy nem a zsírszövet, hanem a tejmirigyek felelősek a tejért. Mégis megőrülnek a nagy dudákért, mert nem a ráncokból, hanem a cici jellemzőiből állapítják meg a kiszemelt nő korát és fertilitását: amíg kicsi a cici, a lányka fiatal, így reprodukciós értéke is elenyésző. A nagy, feszes mellek jelzik, hogy tulajdonosuk potenciálisan a termékeny korba lépett, a szottyadt, lógó mellek pedig arról árulkodnak, hogy az asszonyka vénül, kár az energiáért. A kicsi mellűeknél nem ilyen egyértelmű a helyzet, így én azzal vigasztalom magam, hogy ha egyszer az ötven felé közeledek, az öregek otthonának férfistábja csakis értem fog bolondulni, nem holmi kivénhedt Pameláért.

Az evolúciós pszichológia hasonlóan magyarázza a testalkat jelentőségét is. Az európai szépségideállal ellentétben a férfiak zöme jobban kedveli a kicsit husisabb nőket: állítólag a megfelelő mennyiségű zsírdepó jól bejósolja egy nő szaporodási sikerét, illetve azt, hogy nehezebben fog éhen halni. Nem tudom, hogy illik az elméletbe, hogy ezek a nők valószínűleg többet esznek, s nagyobb az esélye, hogy utódaik elől felfalják a táplálékot.

 Ennél is fontosabb szexuális jelzőinger a derék-csípő aránya. A férfiak jellemzően a homokóra formát imádják, állítólag azért, mert az ilyen testalkatú nők bizonyítottan magasabb ösztrogénszinttel rendelkeznek, egészségesebbek és termékenyebbek.

Jó hír a szép arcú "hordó" alakú nőknek, hogy  a legújabb kutatások szerint a vonzó arc fontosabb vonzerő, mint a bombaalak. Furcsa módon, azokat az arcokat találjuk esztétikusnak, amelyek jellemzői átlagosak. Az evolúciós pszichológia erre is frappáns magyarázatot tálal: mivel a populációban található átlagértékek tekinthetők az adott környezethez való alkalmazkodás legsikeresebb változatának, ezért génjeinket a legnagyobb eséllyel a szép arcúakkal szaporíthatjuk tovább.

Ezen kívül nagyon háklisak vagyunk a szimmetriára, mert ez is az egészségesség és a szaporodóképesség megbízható mutatói közé tartozik. Egy kísérletben nőknek szimmetrikus és kevésbé szimmetrikus pasikat kellett szagolgatniuk (természetesen csukott szemmel). Állítólag minél szimmetrikusabb volt a szagolgatni való férfi, annál vonzóbbnak ítélték a nők az illetőt. Ezek szerint a szimmetria olyannyira fontos, hogy még kiszagolni is képesek vagyunk.

Ennyi bölcsesség összeolvasása után kicsit szomorúan tekintek a tükörbe, ahonnan a tudós emberek kritériumai alapján az evolúció zsákutcája pislog vissza rám. Ennek fényében nagy mázlistának érzem magam, hogy megtaláltam a földkerekségen azt a két balfácánt, aki fejenként két-két gyerek erejéig pocsékolta rám értékes génállományát! Nálatok mi a helyzet?


Az okosságaim forrásai:
Atkinson: Pszichológia, Osiris Kiadó, Budapest, 2003
Aronson: A társas lény, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1994
Bereczkei: Evolúciós pszichológia, Osiris Kiadó, Budapest, 2003

A kép Marc Chagall: Nyárközép című alkotása