Dave Evans/Withsire Newspaper/Peek a boo |
Amikor Zöld Herceg (kimustrált Volvó) lejátszójába
benyomtam az első gyerek CD-t még nem sejtettem, hogy éppen most lépek rá
a lelki hanyatlás útjára. Felvilágosult, tudatos anyának éreztem magam, aki
már idejekorán igényes zenével igényes életre neveli kislányait (amikor a fiúk
kicsik voltak, nem volt autónk, aztán nem volt CD lejátszónk, ráadásul
hiányzott belőlem az a vágy, ami mostanában igényes gyerekek nevelésére
késztet).
Eleinte plafonig ért a boldogság, a lányok
üvöltés helyett dudorászva kalimpáltak a gyerekülésben, én meg ezerrel koncentrálhattam arra,
hogy gyermekeim életben maradjanak az A pontból B-be szállítás közben.
A lejtő nem tűnt meredeknek, sőt bizonyos
perspektívából emelkedőnek lehetett nézni. Eleinte együtt énekeltem a gyerekekkel,
aztán B pontban megszabadulva utód-rakományomtól, kihúztam a CD-t és
üvölthetett a kereskedelmi rádió. Aztán egyre gyakrabban fordult elő,
hogy B-ből magányosan elfele a kereskedelmi szenny helyett maradt a lejátszóban
a letisztult babazene. Lassan beláttam, hogy a Nirvána - Sinead O’ Connor –
Eric Clapton paletta érzelmileg olyan sivár, mintha
fehér temperával festeném meg az őszi erdőt. A Kaláka, Kolompos, Gryllus
zenekar fényében minden kutyaszarnak tűnt, az élet napos és nem napos oldalának aláfestésére eltűnt minden más alternatíva.
Aztán valamelyik nap az anyós
ülés alól a tengerparti kövek és rohadt uzsonnadarabok közül a gyerekek
előhúztak egy összekarcolódott CD-t. Ismeritek azt a lélegzet-visszafolytós
pillanatot, amikor betolod a no-name lemezt, s várod, hova, mekkorát fog ütni?
No, nekem ez a karcos őskövület nagy maflást adott. Egy régi Republic szám kezdett dübörögni, s ahogy az elvárható az ilyen nosztalgikus pillanatoktól, zúdultak az emlékek dögivel: láttam magam, azokból az időkből, amikor még végigtáncoltam az éjszakát egy lepukkant kocsmában, nem érdekelt a
pénztelenség, a jövő, az emberek véleménye, mertem szeretni és gyűlölni, mindenen
tudtam nevetni, és úgy gondoltam, hozhat bármit az élet, olyan erős vagyok,
hogy én azt a legádázabb bármit is simán két vállra fektetem. A hisztis,
egzisztenciájáért szorongó, neurotikusan normális, kicsit szürkés árnyalatú anya
ijedten nézett rám a visszapillantó tükörből, aztán elszégyellte magát, és lelépett. Mire megérkeztünk B-be, az autóból egy magabiztos, szexi nő
szállt ki. Neki még a maga mögött rángatott négy taknyos kölyök is olyan dögösen állt, mint
a legcsipkésebb franciabugyi. A férfiak nyálcsorgatva, a nők pedig irigykedve nézték.
Nem állítom, hogy a gyereklemezeknek takarodót fújtam, sőt a
reggeli zabkását sem a hajdan volt vagány csaj szervírozza. De terápiás
célból időnként előkerülnek régi zenék és kereskedelmi csatornák. És már most
elárulom nektek a jövő évi fogadalmamat: Soha, semmilyen körülmények között nem
fogok gyerekmentes autózásaim alatt Kolompost hallgatni!
3 megjegyzés:
szívem szólt...
Én otthon szoktam, ritka magányos perceimben zenére átalakulni. Mint a reklámokban a szürke, nyomifejet levedlem, és előtör a ragyogó végzet asszonya, vagy bájos boszorkánya.
Sokat gondolkodtam, hogy manapság miért egyedül megy ez a legjobban. Azt hiszem, az a titka, hogy ilyenkor az ideális közönséget is odaképzelem, ideális reakciókkal.
Hű, ezt a receptet kipróbálom. Lehet, hogy egy Republic számot elég meghallgatnom, és a hányás- nyál- és fosfoltok a szakadt ruhámon átlényegülnek szex-epillé?
Megjegyzés küldése