Nekem kolompoltak

Szerző: Fakirma

Dave Evans/Withsire Newspaper/Peek a boo

Amikor  Zöld Herceg (kimustrált Volvó) lejátszójába benyomtam az első gyerek CD-t még nem sejtettem, hogy éppen most lépek rá a lelki hanyatlás útjára. Felvilágosult, tudatos anyának éreztem magam, aki már idejekorán igényes zenével igényes életre neveli kislányait (amikor a fiúk kicsik voltak, nem volt autónk, aztán nem volt CD lejátszónk, ráadásul hiányzott belőlem az a vágy, ami mostanában igényes gyerekek nevelésére késztet).

 Eleinte plafonig ért a boldogság, a lányok üvöltés helyett dudorászva kalimpáltak a gyerekülésben, én meg ezerrel koncentrálhattam arra, hogy gyermekeim életben maradjanak az A pontból B-be szállítás közben.

 A lejtő nem tűnt meredeknek, sőt bizonyos perspektívából emelkedőnek lehetett nézni. Eleinte együtt énekeltem a gyerekekkel, aztán B pontban megszabadulva utód-rakományomtól, kihúztam a CD-t és üvölthetett a kereskedelmi rádió. Aztán egyre gyakrabban fordult elő, hogy B-ből magányosan elfele a kereskedelmi szenny helyett maradt a lejátszóban a letisztult babazene. Lassan beláttam, hogy a Nirvána - Sinead O’ Connor – Eric Clapton paletta érzelmileg olyan sivár, mintha fehér temperával festeném meg az őszi erdőt. A Kaláka, Kolompos, Gryllus zenekar fényében minden kutyaszarnak tűnt, az élet napos és nem napos oldalának aláfestésére eltűnt minden más alternatíva. 

Aztán valamelyik nap az anyós ülés alól a tengerparti kövek és rohadt uzsonnadarabok közül a gyerekek előhúztak egy összekarcolódott CD-t. Ismeritek azt a lélegzet-visszafolytós pillanatot, amikor betolod a no-name lemezt, s várod, hova, mekkorát fog ütni? No, nekem ez a karcos őskövület nagy maflást adott. Egy régi Republic szám kezdett dübörögni, s ahogy az elvárható az ilyen nosztalgikus pillanatoktól, zúdultak az emlékek dögivel: láttam magam, azokból az időkből, amikor még végigtáncoltam az éjszakát egy lepukkant kocsmában, nem érdekelt a pénztelenség, a jövő, az emberek véleménye, mertem szeretni és gyűlölni, mindenen tudtam nevetni, és úgy gondoltam, hozhat bármit az élet, olyan erős vagyok, hogy én azt a legádázabb bármit is simán két vállra fektetem. A hisztis, egzisztenciájáért szorongó, neurotikusan normális, kicsit szürkés árnyalatú anya ijedten nézett rám a visszapillantó tükörből, aztán elszégyellte magát, és lelépett. Mire megérkeztünk B-be, az autóból egy magabiztos, szexi nő szállt ki. Neki még a maga mögött rángatott négy taknyos kölyök is olyan dögösen állt, mint a  legcsipkésebb franciabugyi. A férfiak nyálcsorgatva, a nők pedig irigykedve nézték.

Nem állítom, hogy  a gyereklemezeknek takarodót fújtam, sőt a reggeli zabkását sem a hajdan volt vagány csaj szervírozza. De terápiás célból időnként előkerülnek régi zenék és kereskedelmi csatornák. És már most elárulom nektek a jövő évi fogadalmamat: Soha, semmilyen körülmények között nem fogok gyerekmentes autózásaim alatt Kolompost hallgatni!