Segítség! Épphogy magunk mögött hagytuk a három, orgonasíp módjára született gyerkőc dackorszakait, de mire felocsúdtunk (egyáltalán volt időnk, hogy felocsúdjunk?!) döbbenten vettük észre, hogy legnagyobb fiúnk hat és félévesen elérte a kiskamasz kort. Nem tudom pontosan, a gyermeknevelési könyvek mikorra teszik e korszak beköszöntét, de úgy rémlik, később illene ide jutni. Ám nálunk csalhatatlan jegyekkel érkezett el az újabb, immár tudatosabb és fölényeskedőbb dackorszak. Ha a mi kis elsőszülöttünknek olyanja van, mint egy sértett és dúlt oroszlán jön-megy köztünk, megvető pillantásokkal illetve drága szüleit és kisebb testvéreit, s ahol csak tud ellenszegül nemcsak az akaratunknak (ezt már megszoktuk), de a véleményünknek is (ez eddig nem volt jellemző). A mindennapokban ez persze számos apróbb-cseprőbb konfliktust eredményez, de tulajdonképpen megható (esetenként pedig mulatságos) a kisfiunk lelkében dúló viharokat és azok elcsitultát látni. Legutóbb, mikor Erdélyben jártunk, ez a harc elérte az esztétikai frontot is. Mi olvadoztunk a havasoktól, az ősi templomoktól és esztenáktól, ő csak azért is Torda mellett szavazott: azért búsult, mert nem lakhatunk egy tömbház hatodik emeletén. Mondanom sem kell, hogy Bánffyhunyadon a cigánypalotákért lelkesedett. A bosszantó az volt benne, hogy lelkesedése lángjai csak akkor csaptak fel, mikor mi szörnyülködésünknek adtunk hangot a kocsiban. Kisfiam elképesztő energiákkal hadakozott velünk. Mit tehet az ember ilyenkor? Elmondtuk esztétikai érveinket, de hatástalanok voltak, vitatkozni pedig semmi értelme... Aztán itthon, néhány nap elteltével elcsíptem, amint egy korabeli kislánynak nagy hévvel úti beszámolót tartott: milyen szépek voltak az erdélyi hegyek és birkanyájak. Nem a cifra palotákat, hanem az öreg birkapásztort és kézzel faragott botját (no meg a kürtöskalácsot) emlegette. Megnyugodtunk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése