 |
| A lányaimé a lélekkukucska kanapé |
Született lateralitás zavarosként
nem érdekel engem, s nincsenek illúzióim, Őt sem én. Sosem bántottuk egymást,
szerintem azt se tudja, hogy létezem, én pedig unalmasnak, bonyolultnak és
hisztérikusnak tartom Őt, még dögös pasiból se kellene az ilyen. A köztünk
működő tisztes távolságtartás eddig panaszra nem adott okot. De mostanában történik
valami.
Amikor szeptemberben
csokibarnán visszavedlettem főállású naplopóból óvoda-és iskolapszichológussá,
kiderült, hogy felesleges az igyekezet, a munkahelyem már nem a munkahelyem, félig-meddig azonban mégis az: a közoktatás állami kézbe
kerülése miatt önkormányzati munkáltatóm már rég nem volt a munkáltatóm, a helyébe lépő gazdinktól is elvettek minket, az új rendszer
azonban még nem létezett. A vénasszonyok nyarát egy frusztrált kollégákkal
zsúfolt pszichológusi szobában töltöttem láblógával, jógázással, beszélgetéssel,
és saját örömünkre szervezett módszertani beszámolókkal. A kerület óvodái és
iskolái a mi közreműködésünk nélkül vetették bele magukat mókuskerekükbe, ami
nem nagy trauma, no de azért mégis. Hülyére nem aggódtuk magunkat:
fizetést kaptunk, a régi munkáltató megszánt minket egy szobával, ahol egész
jól belejöttünk az össznépi hetrázásba.
