2014. június 21., szombat

Kiscsikó a taposómalomban: Anya-gyerek bizonyítvány

Szerző: FiloSzofi


 Hihetetlen, de túl vagyunk az első iskolai tanéven Búval. Úgy tűnik, kisebb sérülésekkel megúsztuk mindketten.
Ha visszagondolok a félelmeimre és megérzéseimre, meg kell állapítanom, hogy nagyrészt jogosak és találóak voltak. Tulajdonképpen már ennek is örülni kell, milyen tuti ön és gyerekismeretem van.



- Nahát, milyen érdekes. Akkor biztosan ismeri a fiamat: Ernest Morrowt- Ő is a Penceybe jár.
- Ismerem, egy osztályba járunk.
A legnagyobb állat, aki a Penceyben valaha is megfordult az iskola fennállása óta, az volt az ő fia. Ha zuhanyozás után végigment a folyosón, akkor a vizes törölközőjével mindenkinek ráhúzott a fenekére. Szóval pontosan ilyen volt.
(...)
- Az apja meg én gyakran aggódunk miatta. Az az érzésünk, hogy nem oldódik fel könnyen.
- Hogy tetszik ezt érteni?
- Hát, nagyon érzékeny.Tulajdonképpen sohasem volt valami barátkozó természet. Talán kicsit komolyabban veszi a dolgokat, mint az ő korában kellene.
  Érzékeny. Ez fájt. Körülbelül olyan érzékeny volt, mint egy vécécsésze.
  Jól megnéztem a nőt. Nem látszott hülyének. Talán lehetett némi halványlila gőze arról, micsoda baromnak az anyja. De ezt egy anyának nem lehet megmondani, úgy gondolom. Az anyák kicsit mind őrültek.

Ez a beszélgetés járt a fejemben a Zabhegyezőből, amikor a tanító néninek az első, bemutatkozó levelet írtam. Egyébként ő kérte, hogy jellemezzük pár szóval a gyerekünket. Sajnos azonban tényleg nem tudtam mást írni, mint hogy érzékeny és nehezen oldódó gyerekem van. Emellett afelől sem volt kétségem, hogy az anyai levelek alapján minimum huszonöt hiperérzékeny gyerek osztálya jött össze.
Szinte megkönnyebbültem hát, hogy két hét után Bú olyan mintaszerű tüneteket produkált, hogy még a tanító néninek is leesett az álla. Egyúttal az is kiderült, hogy odafigyelő, talpraesett és intelligens pedagógushoz van szerencsénk.



Az anyák kicsit mind őrültek. Ez mindenképp igaz, de legutóbb az évzárón csodálkoztam el magamon, mennyire így van. A kitűnő tanulókat az igazgató néni mindenki előtt megdicsérte, és könyvvel jutalmazta. Bú viszont angolból csak jól megfeleltet kapott (a kiválóan megfelelt helyett), így hiába okoska, nem kitűnő, csak a futottak még kategóriába került. Akkor is, most is azt mondom, hogy nem számít, ki nem tojja le. Sőt, eminensnek lenni alapvetően egészségtelen. (Na jó, elsőben talán még nem, mert magától megy, akinek megy.)  Sokkal nagyobb probléma, hogy Bú szerint az angol a legrondább nyelv a világon, szemben a némettel (!), ami viszont szuper (azt ugyanis a szeretett osztályfőnök tanítja hobbiból, délután).

Hagyjálbékén
 De ha magamba nézek, be kell valljam, hogy baszta a csőröm a dolog. Mert láttam, hogy csalódott, és ez a hajszálnyi különbség eltávolította a büszkeségtől. Bú egyébként látszólagos spleennel vette tudomásul az egészet. Közönnyel fogadta a rokoni gratulációkat a szééép bizonyítványához, közönyösen ült velem szemben évzáró után a habos kakaó mögött. Mint aki nem érti mitől vannak oda a felnőttek, és miért nem hagyják már békén. - Miért, semmi az, nem számít. Vonogatta a vállát. Azóta sem tudom eldönteni, hogy dac, vagy valóságos közöny beszélt-e belőle.

Azt ellenben biztosan tudom, hogy nyílt seb maradt számára, hogy éppen a kerületi rajzverseny előtt lett bárányhimlős. Addig nem is tudtam, hogy van benne versenyszellem. Ő lett az iskolai első helyezett, így viszont helyére lépett az osztály eminense, akinek nem csak az angol megy jobban, de szebben énekel, és az alsós rajz tanár jobban is díjazza az ő a szép rajzait, Bú szürrealizmusával szemben. Legalábbis Bú szerint.

Derűsen magyarázom neki, hogy milyen fontos megtapasztalni, hogy sok, és sokféle jó teljesítmény van, hogy fontos a mért teljesítmény, de fontos az is, hogy az önértékelésünk ne legyen teljesen kiszolgáltatva a külső sikereknek, blabla...  És észre kell vennem, hogy nyakig benne vagyok én is, szorongok és a szívem törik össze vele együtt, és csak remélem, hogy sikerül azt közvetítenem, amit a felettes énem az anyaállat fölött gondol. Az anyák mind kicsit őrültek.

Ez pont olyan, mint amikor egy olyan fiú udvarol, aki egyáltalán nem érdekel. Nem törődünk vele, de az már mégiscsak felháborító, ha ejt minket, és valaki mással kezd foglalkozni. Na, akkor is csak reméli az ember, hogy nem látszik rajta a bosszúság. Hiszen nem érdekel. Miért érdekelne.

Látjátok, milyen mérgező ez a teljesítmény dolog, ha bedobnak két számot egy csodálatos színes folyamba, akkor az ember azonnal két számot lát színes háttér előtt, és nem a színekben gyönyörködik, amit megzavar két szürke szám. A félelmeim az iskolával kapcsolatban egyáltalán nem a teljesítményre vonatkoztak, csak elterilik a figyelmet a lényegről.

A félelmeim arról szóltak, hogy mit veszítünk majd a meghitt kis világunkból, ha a nap minden óráját fel kell majd címkézni, ha ami organikus volt, most mértékegység szerint tagolódik. A félelmeim beigazolódtak, Bú megtanult unatkozni, és nosztalgiázni. Ez az, ami fáj, minden más pedig igazán jól sikerült.

Amúgy meg nagyon vicces érzés aláírni egy iskolai értesítőt, hogy az nem számít hamisításnak. Te jó ég, tényleg iskolás gyerekem van!



12 megjegyzés:

a mesélő írta... [Válasz erre...]

Átéltem és átélem, minden szavaddal egyetértek és nem lesz könnyebb később sem ... Mondtam már, hogy utálom a juralomkönyveket - mármint amikor az én gyerekem épp nem kap ...:)

Névtelen írta... [Válasz erre...]

Betiltanám a jutalomkönyveket!Pont a kicsiknél vált szokássá,felsőtagozatban nincs ilyen,gimiben meg főleg nincs.A kicsik még nagyon nehezen tudják feldolgozni a helyzetet.

lotte írta... [Válasz erre...]

A mi iskolánkban is vannak jutalomkönyvek, de az elsősöknél direkt MINDEN gyereket kihívnak, akik szépen kezet fognak az igazgató nénivel és kézbe vehetnek egy nevükre kiállított oklevelet és egy jutalomkönyvet. Az oklevél szövegében az áll, hogy azzal érdemelték ki, hogy megtanultak írni, olvasni, számolni, a jutalomkönyv pedig egy Gárdonyi Géza meseválogatás, az iskola névadója után. Másodiktól már megindul a kiemelkedők jutalmazása, de ez így korrekt szerintem.

Névtelen írta... [Válasz erre...]

Érdekes, én a mintagyerekeimnél büszkén feszítek a jutalomkönyv átvételekor, a szabálytalan esetében szívből elítélem az egész jutalmazósdit és rengeteg energiát tolok a mindenki-másban-jó mantrázásába. De tényleg, akkor hogy lehetne valahogy méltányolni az ilyen természetű teljesítményt? Szóval egy rajzversenyen is van győztes, meg másképp tehetséges, nem?
ilka

FiloSzofi írta... [Válasz erre...]

Nálunk azért volt egyébként furcsa a szituáció, mert elég jól kezelték a tanítók év közben a különbözőségeket, és inkább a kiemelkedő teljesítményeket emelték ki, ha már valamit.

Nem akartam magyarázkodásba fullasztani a posztot, de az is a dolog pikantériája, hogy ez az angol volt a vízválasztó a gyerekeknél, ami éppen a botrány kategória. Félévkor egy rakás gyerek hármas(!)volt (elsőben!),jórészt azok, akik nem jártak ovis angolra, vagy bátortalanabbak. Közben ez az egyetlen tantárgy, amiről még egy pirospontnyi visszajelzés sem érkezik egész évben.

Szóval pont egy ilyen link dolog húzott választóvonalat az osztályban, mert amúgy kábé az osztály háromnegyede kitűnő lett volna, az alaptárgyakból nem nagyon differenciáltak még. Bú például amúgy élbolyban van, ezért lehetett fura neki, de az is lehet, hogy nem volt fura, csak én képzelem.

Azt akartam kiemelni, hogy egy ilyen aprócska gesztus, mekkora szakadékot csinál. Később az osztályban mindenki kapott könyvet egyébként, és mindenkit megdicsértek személyre szabottan, de ott volt még, hogy "te már az igazgató nénitől megkaptad a dicséretet"

Később meg szerintem igaz, hogy egy gyerek nem igen vágyik babérokra ott, ahol nem illeti meg. Azt látom, hogy pontosan tudják, hol állnak.
Bú például rondán ír, nem is értette, miért kapott írásból kiválót.

Ilka: A rajzversen más, ott a bárányhimlő miatt nem mehetett a versenyre, ott az a helyzet, hogy a saját rajztanára mást tart a legjobbnak (Bú szerint), de az teljesen rendben van, ez mindig is így lesz a nem objektíven mérhető dolgoknál. Különben ő is dicséretet kapott, abszolút elismerik.

Névtelen írta... [Válasz erre...]

Én öt gyerekkel a batyumban is azt mondom,hogy nincs szükség erre a jutalomkönyvesdire.(az enyémek is kaptak,de mindig rettegtem,hogy mi lesz,ha épp lecsúsznak róla.)A versenyek mások,oda úgy jelentkezik mindenki,hogy tudja,lesznek győztesek és vesztesek.

lotte írta... [Válasz erre...]

Az én Busafejem (harmadikos fiúcska, aki éltanuló, de a mozgása ügyetlen és kissé korpulens az alkata) kézilabdára jár, s bár sosem lesz belőle sportoló, de a mai napig emlegeti, hogy a kézis edzőjétől kapott egy kis érmet, amin a "legjobb lefordulásos cselért" felirat szerepel.
Egy jó tanár tudja, hogyan kell belökni az indítómotort, megtalálva azt, amiben az a kis ember tényleg ügyes. Aztán lehet, hogy az életben többet nem dicsérik meg a mozgását, de talán egy ilyen gesztus segíthet, hogy ne forduljon el teljesen a sporttól. Ugyanez igaz az elsősök iskolai teljesítményére is, akiknek még tényleg fontos a visszajelzés.

Névtelen írta... [Válasz erre...]

Most is azt mondom,hogy szomorúságot,kisebbrendűségi érzést okoz az"épp hogy nem kitünő"gyerkőcöknek ez a nyilvános visszajelzés.Az edző meg aranyos,de óvatosan bánnék a nem reális értékelésekkel,mert előbb utóbb visszaüthet.Én nem örülök,ha túlértékelik a gyerekeimet.Szerintem Nekik lesz rosszabb később.

lotte írta... [Válasz erre...]

Nem, nem értékelte túl, hanem kiválasztotta azt a dolgot, amiben tényleg ügyes volt. Volt szeme arra, hogy ezt észrevegye.

Névtelen írta... [Válasz erre...]

Oké,oké.Legyen könyvosztás.És kiemelés.Én már vén vagyok Veletek vitatkozni.És az edző is jó fej,tényleg.

FiloSzofi írta... [Válasz erre...]

Dehogy vagy vén! Csak mindenki pontosítani akarja a mondanivalóját.

Szerintem, a vita eredménye:
- alsóban ne legyen vízválasztó
- mindenkinek legyen elismerve a saját erőssége (akár csak önmagához képest)
- a gyerekek nagyjából érzik, valójában hogy állnak.

Az anyák meg küzdenek a bennük levő tigrissel.

Nincs itt esetleg egy tanár, aki elmondja a másik oldalt?

Otthol írta... [Válasz erre...]

Lotte, a számból vetted ki a szót ezzel:
Egy jó tanár tudja, hogyan kell belökni az indítómotort, megtalálva azt, amiben az a kis ember tényleg ügyes.
Én rövid tanári (gimi és felnőtt) pályafutásom alatt számtalanszor juttattam el embereket a totális mámorba, hogy "jééé,én ezt tudom??" Volt, aki csak ezért járt hozzám. Nem is érdekelte a nyelvvizsga eredmnéye.
Pygmalion effektus.


Itt a kulcs szerintem. És akkor mindegy hogy van-e könyv.

Adri

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...