2013. december 8., vasárnap

Köztünk járó angyalok: Öregapa

Szerző: Fakirma

Öregapa - amikor még egyáltalán nem volt öregapa, hanem hetyke háromgyerekes fiatalemberként gardírozta népes családját - egy késő tavaszi napon hazaszállított egy kutya szájából kimentett félig döglött rigófiókát. A kismadár minden előzetes várakozás ellenére az életet választotta, és jobb híján integrálódott a családunkba. A nappalinkban megörökölte húgom járókáját, kapott bele faágakat, füvet, leveleket, vizet, szabadon repkedett a lakásban, s csak estére zavartuk vissza takaróval beterített kuckójába. Vittük magunkkal nyaralni, jóapám szemcseppentővel itatgatta, megtanította fütyülni és szorgalmasan gyakorolták a repdesést. Krónikus madárfóbiám minden bizonnyal ezen a nyáron alapozódott meg. Amikor anyámnak elege lett a tollcsomókból, madárszarból és folyamatos csivitelésből, kinyitottuk az ablakot, a madárka elrepült, de Öregapa csicsergése hallatán azonnal visszatért. Később már csak pizsamaosztásra járt haza, végül nem szállt vissza, hanem a fáról beszélgetett gondozójával. Az egyik nap pedig elhozta bemutatni hozzánk a csaját (vagy a pasiját). Ilyen happy end mellett kit érdekelt, hogy az egész utca rajtunk röhög?!


Sokszor eszembe jut ez a gyerekkori történet. Talán azért, mert Öregapának most is akad egy szárnyaszegett madárkája. Nanónak hívják, Alzheimer betegségben szenved, és történetesen a felesége. Ez a történet azonban nem hollywoodi giccsparádé. Inkább egy grúz művészfilm hangulatát idézi.

Amikor hat éve kézhez kaptuk a diagnózist, Öregapa csak nevetett. Nem hitte el, hogy ilyesmi megtörténhet, talán egy kicsit tetszett is neki, hogy az ő mindig-erős feleségét valami gyengeségen kapták, s most végre szükség van az ő gondoskodó szeretetére. Betegsége első évében édesanyám egy vidéki egyetemre járt tanítani. Öregapa kísérte őt, és az egyetem folyosóin malmozta végig a napot, amíg beteg felesége megküzdött az előadásokkal. Félévkor segített a vizsgakérdések megírásában. Májusban már ő javította a zárthelyiket is. Ahogy teltek a hónapok, lassan, észrevétlenül vette át a terheket: hivatalos ügyek intézése, nyugdíjazás, orvos, interjúk lemondása, vásárlás, ebédkészítés. Nem zúgolódott, nem kért segítséget, nem keseredett el. Olyan természetesen alkalmazkodott a napról napra romló helyzethez, hogy sokáig mi, szörnyen elfoglalt gyerekei észre sem vettük, milyen nagy a baj.

Ő, aki korábban lustaságáról volt híres, s még egy poharat sem mosogatott el, most nem riad vissza a legpiszkosabb teendőktől sem. Nem emeli fel a hangját, nem ingerült, nem türelmetlen. Nanó hálátlan beteg. Ahogy legyűri őt az Alzheimer kór, egyre elviselhetetlenebb. Dacos, mint egy rossz gyerek, dühét, elkeseredését a férjén vezeti le. Öregapáról lepereg a gyűlölet, csak a feladatot látja, Nanó viselkedése miatt pedig nem őt, hanem a halálos kórt gyűlöli. Beteg, önmagából kifordult feleségében még ma is látja azt az asszonyt, akit valaha szeretett. Néha felsóhajt,

Mindenkinek jobb lenne, ha anyád meghalna. Nem élet ez már egyikünknek sem.

Aztán megrázza magát, s teszi a dolgát: kenyeret ken, gyógyszert ad,  megágyaz, öltöztet, fizeti a gondozónőket...

Szociális otthonról hallani sem akar,

Az intézet anyád halálát jelentené, te se gondolod komolyan, hogy elengedem itthonról egy ilyen helyre?!

Néha dühöngve esek neki,


Nem teheted tönkre magad, nem áldozhatod fel az életedet! Nekünk is szükségünk van rád!

Néz, és rohadtul nem érti, miről beszélek, megvonja a vállát,

Kislányom, az anyád negyvenkét éve a feleségem. Lehet, hogy nem őt kellett volna elvennem, de most már így alakult...

Nem egy fergeteges forgatókönyv, hiányzik a csattanó is.

Sokat rágódom a történeten. Nem csak azért, mert az anyukám és az apukám a főszereplője. Nézem őket, s lázasan kattog az agyam: szerelemről, szeretetről, felelősségvállalásról, kitartásról, elfogadásról, a Másik tiszteletéről.

Mióta Emberrel egymásba botlottunk, büszkén kiáltom oda a világnak határtalan boldogságomat. Gyakran beszélgetünk arról, milyen lesz együtt megöregedni, mivel fogjuk tölteni azt az időt, amikor már csak egymással kell törődnünk. Sokat fogunk együtt utazni, inni, dohányozni, olvasni és filmeket nézni. Boldog öregek leszünk. A halálon is nevetünk, én mindig leszögezem, hogy ő megy előre körülkémlelni a terepet, ugyanúgy, ahogy a kocsmába is a férfi lép be először. Aztán azt is a lelkére kötöm, hogy lehetőség szerint ne haldokoljon sokat, és ne hagyjon halála utána nekem egy testet. Mondjuk falja fel egy cápa vagy zuhanjon le repülőgéppel. Úgysem érnék rá megszervezni egy temetést. Viccből mondom, ő is kacag,

Nem szeretem Cucó, ha túl sokat vállalsz, hagyj csak nyugodtan a hullaházban, nekem ott is jó lesz,

de nevetésünk mélyén ott lapul a kétely: van-e bennünk annyi szeretet, hogy ha úgy adódik, egyedül küzdjük végig kettőnk helyett a szürke, fájdalmas és botrányosan méltatlan holtomiglan-holtodiglant?.

Például úgy, ahogy azt Öregapa teszi.

4 megjegyzés:

a mesélő írta... [Válasz erre...]

ÉN nem akarnék a hátramaradt lenni, megszakadna a szívem, , rágondolni is fáj.
A történet gyönyörű és nagyon kár, hogy igaz.

lotte írta... [Válasz erre...]

Szép írás.

Fakirma írta... [Válasz erre...]

Én annyira félek a haláltól,hogy talán könnyebb lesz menni, ha tutira tudom, hogy ott vár már Ember...

Névtelen írta... [Válasz erre...]

Ez a kérdés, hogy ki menjen előre, olyan, mint amikor a vizsgákon vitatkoztunk, hogy az elején jobb-e menni, vagy a végén. Az utat úgyis egyedül kell megtenni. Nekem csak az lenne fontos, hogy az elválás legyen szép.

Réka

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...