2012. április 26., csütörtök

Magány

Szerző: Lotte     

Három házra tőlünk él Marika néni  és élt vele tegnapig keverék kiskutyája, Szuzi. Együtt nőtt fel a gyerekekkel, nem múlt el séta, hogy ne toporogtunk volna a kerítés mellett: a zsemleszín kutyus csaholt örömében, a kicsik sikoltoztak, futkoztak. Ha  húslevest főztem, a csontok mind nála kötöttek ki, a kutyus hálásan falta, a gyerekek büszke örömmel nézték. Megismerte az autónkat, ilyenkor vidáman csaholt, s ha biciklivel tekertünk el a ház előtt, a sarokig kísért minket. 
Aztán tegnap elpusztult. Öreg volt már, és öklömnyi daganat lógott a hasán. Néhány hete csendesebb lett, ha a ház előtt jártunk, még odaballagott a kerítéshez, de már nem futott ki az ajtón, nem is evett. Aztán szép csendben elaludt egy bokor alján. 
Ezzel Marika néni végképp magára maradt. Behívott mindig tiszta és rendes konyhájába beszélgetni kicsit, s megmutatni a kert végében, hová temette kutyáját. Halotti tor volt. Szokatlanul csillogó szeme és fátyolos hangja elárulta nagy gyászát. Olyan nagy, szomorú csend volt abban a konyhában, csak a falióra ketyegése hallatszott.
Marika néni tizenéve él özvegyen, s azóta naponta jár kertje minden szépséges virágával a temetőbe. Nagyon szerette a férjét, szép házassága lehetett. Született egy fiuk, ma már közelebb jár az ötvenhez, mint a negyvenhez. De messze van! Amerikában él, ritkán jön haza. Unoka nincs. 
Akárhogy is számoljuk, Szuzi, ez a korcs kiskutya volt egyetlen, életében folyamatosan jelen lévő társa hosszú-hosszú évek óta. Volt kihez szólni, volt kiről gondoskodni. Volt kit szeretni és volt kitől szeretetet kapni.
Most marad a kert, a gondosan ápolt virágok és a vetemény. A madarak a fán. 
De mi lesz, ha újra beköszönt az ősz?! Várni, csak várni egyedül, bezárkózva, hogy talán becsönget egy arra járó szomszéd vagy a postás...

9 megjegyzés:

Timi írta... [Válasz erre...]

Ti esetleg oldhatnátok a magányát? Nem mondom, hogy új kiskutya... de talán az is...

lotte írta... [Válasz erre...]

Mondtam Marika néninek, hogy szívesen szerzünk neki egy kiskutyát, de azt mondta: "nézze kedves, én már 84 és vagyok, mi lesz a kutyával, ha én nem leszek?" Erre mondtam, hogy ha úgy hozná a sors, majd mi gondoskodunk róla. De hajthatatlan. Marad az időnkénti látogatás, igyekszünk többször átmenni, mint eddig.

Névtelen írta... [Válasz erre...]

Ha nem kérdeznéd meg, csak megajándékoznád egy kutyával (vagy cicával?), szerintem jót tennél vele!

Fakirma írta... [Válasz erre...]

Nekünk is volt egy ilyen szomszéd nénink, csak egy kertkapu választott el tőle, így könnyebb volt a magányát egyhiteni Robi kutya elpusztulása után. Ő sem akart új kutyust. Végül mi is cserben hagytuk, és elköltöztünk. Néha azért beköszöntünk hozzá. Azért mégis csak lett egy pintye. Csak nem rég tudtam meg, hogy a néni hónapok óta kórházban van. Végül úgy alakult, hogy a madár nálunk kötött ki. De a nénit nem látogattam még meg. Talán most...

lotte írta... [Válasz erre...]

Hmm. Egyelőre csak Csupamosoly plüsskutyáját vittük el, ehhez a kislányom ragaszkodott. Iszonyú komolyan, iszonyú aranyosan. A néni örült, még egy Kindertojást is előszedett a fiókja mélyéből. Azért egy igazi kutyussal nem mernék odaállítani. Láttam már olyat, hogy állat-ajándékozás balul sült el. De a lényeg, hogy felelősek vagyunk egymásért. Mi Marika néniért, más meg másért. A magány utolérhet bárkit.

Timi írta... [Válasz erre...]

Ez a lényeg, pontosan.

Az jut róla eszembe, hogy egy másik blogon kommentben írtam, hogy mi azért nem költözünk külföldre, mert idős (75 éves) anyósom-apósom van itthon, ráadásul elváltak, tehát egymásra nem számíthatnak. Erre azt válaszolta valaki, hogy ha rangsorolnia kellene az idős szülei jövőjét, vagy a kiskorú gyerekeiét, nem kérdés, melyik lenne a fontosabb (a gyerek).

Én azóta azon morfondírozom, bennem van félre valami, vagy milyen értékrend ez...? Elmenni külföldre, itthagyni egyedül anyósomat, oldja meg az életét segítség nélkül...? A gyerekeimnek ezer esélye van még, és hát mehetünk akkor is, ha a mama nem lesz... de ne gondoskodjunk róla?

Ti mit gondoltok?

anyus írta... [Válasz erre...]

Már az Alkotmányban is benne van :)

lotte írta... [Válasz erre...]

Ugyanezt érzem, Timi! Persze hogy nagyon fontos a gyerekek sorsa, de kire számíthatnak a szüleink, ha nem ránk? Elvégre szegről végről a gyerekeket is nekik köszönhetjük, nem igaz?

Timi írta... [Válasz erre...]

Hát ez az... és nem mellesleg, milyen példát mutatunk a gyerekeinknek, ők se érezzék majd fontosnak a velünk való törődést?

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...