Szerző: FiloSzofi
Fura szituáció alakult múltkor egy anyukatárssal való beszélgetés során. Fél füllel hallottam, hogy hittanról, meg papról beszél, és mivel már nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz a hittan óra, bekapcsolódtam, és rákérdeztem. A kérdést olyan szerencsétlenül sikerült feltennem, mintha egyenesen az érdekelne, hogy ő hova íratta, vagy nem íratta a gyerekét. Óvatosságra nevelt píszí gyerek vagyok, ezért rögtön zavarba jöttem, magyarázkodni kezdtem, ő is magyarázkodni kezdett, "én tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom" típusú egyetértő vihorászásba torkollt a beszélgetésünk. Magamban meg annyit mondtam, hogy "A fenébe, ennek a beszélgetésnek lőttek."
Be is ugrott a Zabhegyező, hogy a katolikusokkal az a baj, hogy mindig tudni akarják, hogy az ember katolikus-e, és az a legjobb beszélgetést is agyonvágja. Nem bánják, ha nem, csak tudni akarják. Ezért ő meg végigszorongott egy különben kellemes csevegést két apácával, mert attól tartott, hogy mindjárt megkérdezik, katolikus-e, és az majd mindent elront. Az apácák egyébként nem kérdezték meg.
(Mondjuk, az a kényszer is megérne egy misét, amikor az emberről kiderül kiderül, hogy katolikus, és valahogy próbálja kifejezni, hogy attól még jófej! Sőt, attól még érdekli egy csomó nem katolikus dolog is.)
Később az jutott eszembe, hogy ha másra nem, legalább erre jó lesz ez az erkölcstan, hogy a gyerekeinknek legalább természetes lesz, hogy mindenki megy a saját (szülei) világnézete szerinti órára, nem kell ezt a dolgot túlmisztifikálni.
