Szerző: FiloSzofi
Az utóbbi hetek süti slágere nálunk a hatlapos, ami újdonság nálunk, és közben erős nosztalgia is.
Otthon nem csináltunk, az emlék boldog egyetemi éveimhez kapcsolódik. Itt jegyzem meg, nagyon durva, hogy ez a boldog aranykor olyan döbbenetes sebességgel távolodik az időben, hogy szép lassan összeolvad, mint két higanycsepp, a gyerekkori nosztalgiákkal.
Ha egyetemistaként egy kicsit kevesebbet ittunk és cigiztünk volna, azt lehet mondani, hogy példaszerű környezettudatos életet éltünk, bár ha jobban belegondolok, az ivással sincs semmi gond. Többnyire kimért bort ittunk, üvegpohárból, szóval tökéletes. Hogy ez most hogy jön ide? Hát úgy, hogy csodálatosan felszabadítóan nem volt semmink. És ebben a semmiben minden szépség, és minden finomság szabadon ragyogott. Így például az albérlet gasztronómiai sivatagában a vasárnapi süti műanyag dobozból, ahogy az otthonról érkező lakótárs hátizsákjából előkerül. Például Orsi anyukájának hatlapos krémese.
Megsütöttem, és tökéletes lett. Pont olyan. Aztán megsütöttem mégegyszer, valamikor éjszaka, kényszerpihentetett tésztával, és kifelejtettem a krémből a vajat, és szinte még jobb lett. Másnap a társaságban, ahova vittük, nem érte meg a tálalást. Mielőtt a tányért letettem volna az asztalra, elfogyott.
Az utóbbi hetek süti slágere nálunk a hatlapos, ami újdonság nálunk, és közben erős nosztalgia is.
Otthon nem csináltunk, az emlék boldog egyetemi éveimhez kapcsolódik. Itt jegyzem meg, nagyon durva, hogy ez a boldog aranykor olyan döbbenetes sebességgel távolodik az időben, hogy szép lassan összeolvad, mint két higanycsepp, a gyerekkori nosztalgiákkal.
 |
| A túlzott népszerűség okán, alig sikerült lekapni a sütit |
Megsütöttem, és tökéletes lett. Pont olyan. Aztán megsütöttem mégegyszer, valamikor éjszaka, kényszerpihentetett tésztával, és kifelejtettem a krémből a vajat, és szinte még jobb lett. Másnap a társaságban, ahova vittük, nem érte meg a tálalást. Mielőtt a tányért letettem volna az asztalra, elfogyott.
