Szerző: FiloSzofi
Pite. Mármint a krémes. A majdnem megtartott iskolakezdő bulinkra sütöttem. Egy beiskolázottunk volt itthon, végül ő kapta meg az egészet, de mindannyian ettük. A házi feladatot is ő kapja, de mindannyian csináljuk.
Bú az a típus, aki jókislány akar lenni (szigorúan házon kívül), így az iskolával sincs probléma, szerencsére emellett még élvezi is. Ahhoz viszont nincs hozzászokva, hogy ha egyszer túlvan rajta, és itthon nekilát a gözeresztésnek, akkor van még egy visszatapsolás. Ezért aztán dúlva-fúlva ül neki a házinak, nem hajlandó szép vonalakat húzni, szidja a rendszert, vadul viaskodik benne a stréber a lázadóval, amely küzdelem vadul hányja-veti.
Bizonyos regresszió is megfigyelhető, mert például az én szuperrajzoló lánykám, középsős ovis szintű családrajzot rittyent a munkafüzetbe, tiszta ciki. De gondolom, az iskolakezdésbe ez belefér.
Erről jut eszembe, az oviban hallottam egy beszélgetést: Apuka döbbenten nézi a falon gyermeke "családom" feliratú rajzát. A képen négy darab kék hasáb látható. Láthatóan le van sújtva: "-Mi ez, fiam!" "Hát, le kellett rajzolni a családunkat." "- De ez nem család! A család, az te meg a hugi, meg anya, meg én." "- De ezek tükrök, és abban vagyunk!"
Tök jó válasz, de apukát, szegényt nem vigasztalja.
És akkor most a recept. Hogy holnapra legyen egy jó krémesetek. Egy éjszakát ugyanis jó, ha áll, hogy megpuhuljanak a lapok. A receptet Csilla konyhájából vettem, kevés módosítással. Krémest sütni pedig nem nehéz, "akármit is mond a kormány"!
