Szerző: Lotte
Tegnap egy Zala megyei kis faluban jártunk. Távoli rokont temettek. A szertartás után a közeli szőlőhegyen gyűlt össze a gyászoló család: csendesen beszélgetve emlékeztünk a fiatalon elment, kedves, dolgos családapára. Keze munkája ott volt körülöttünk mindenütt: a szőlőkarókban, a nyárra gyümölcsöt édesgető fákban, a sarjadó veteményben - egyáltalán, a megművelt föld minden porszemében.
A májusi fények élesen rajzolták ki a táj szépségét: a Balaton kis pénzérmeként ezüstösen csillogott a távolban, a dombok a zöld száz árnyalatát öltötték magukra, az égbolt hol haragos-feketén, hol kékesen nyúlt el felettünk. Minden nyugalmat árasztott és az életről mesélt: erről csiviteltek a madarak, ezt zúgta a szél.
Fekete ruhás, falusi gyászolók adták a kontrasztot a tobzódó tavasznak. A fiatalon magára maradt özvegy méltósággal és hitében megmaradva viselte a rá mért váratlan csapást: nem szállt perbe az Istennel. Próbálta elfogadni az elfogadhatatlant: mostantól egyedül kell megigya a reggeli kávét, s nincs kinek kimerni a vasárnapi húslevest. (Ez volt a kedvence.) Hatalmas, rendíthetetlen hit áradt a szavaiból.
Végigvezetett a kis szőlőn, erre is, arra is mutatva mesélte, hogy férje az utolsó pillanatig dolgozott - hisz baleset vitte el, épp itt, szeretett szőlőhegyén -, mit sem sejtve a kifutó időről tette dolgát a természet diktálta ütemben. Az elvetett mag kinőtt, a jövendő édes gyümölcsök már a fán. Az elmúlás és az élet kézzelfogható jelenlététől szinte szédültem.
Nektek is lefényképeztem, hogyan készülődik a természet az élet továbbadására. Mert szép és reményt ad: a teremtett világ rendjéről és az isteni gondoskodásról mesélnek.
Hetek múlva ropogós, fekete szemű cseresznyévé serdülnek ezek a kis "zöldfülű" szemek:
Tegnap egy Zala megyei kis faluban jártunk. Távoli rokont temettek. A szertartás után a közeli szőlőhegyen gyűlt össze a gyászoló család: csendesen beszélgetve emlékeztünk a fiatalon elment, kedves, dolgos családapára. Keze munkája ott volt körülöttünk mindenütt: a szőlőkarókban, a nyárra gyümölcsöt édesgető fákban, a sarjadó veteményben - egyáltalán, a megművelt föld minden porszemében.
A májusi fények élesen rajzolták ki a táj szépségét: a Balaton kis pénzérmeként ezüstösen csillogott a távolban, a dombok a zöld száz árnyalatát öltötték magukra, az égbolt hol haragos-feketén, hol kékesen nyúlt el felettünk. Minden nyugalmat árasztott és az életről mesélt: erről csiviteltek a madarak, ezt zúgta a szél.
Fekete ruhás, falusi gyászolók adták a kontrasztot a tobzódó tavasznak. A fiatalon magára maradt özvegy méltósággal és hitében megmaradva viselte a rá mért váratlan csapást: nem szállt perbe az Istennel. Próbálta elfogadni az elfogadhatatlant: mostantól egyedül kell megigya a reggeli kávét, s nincs kinek kimerni a vasárnapi húslevest. (Ez volt a kedvence.) Hatalmas, rendíthetetlen hit áradt a szavaiból.
Végigvezetett a kis szőlőn, erre is, arra is mutatva mesélte, hogy férje az utolsó pillanatig dolgozott - hisz baleset vitte el, épp itt, szeretett szőlőhegyén -, mit sem sejtve a kifutó időről tette dolgát a természet diktálta ütemben. Az elvetett mag kinőtt, a jövendő édes gyümölcsök már a fán. Az elmúlás és az élet kézzelfogható jelenlététől szinte szédültem.
Nektek is lefényképeztem, hogyan készülődik a természet az élet továbbadására. Mert szép és reményt ad: a teremtett világ rendjéről és az isteni gondoskodásról mesélnek.
Hetek múlva ropogós, fekete szemű cseresznyévé serdülnek ezek a kis "zöldfülű" szemek:
