Anyaszívek

Szerző: Lotte


Közeleg május első vasárnapja, az anyaság kitüntetett ünnepe. Gyerekeim is lázasan gyakorolják a verseket, énekeket, hogy aztán oviban, iskolában összeszorult torokkal hallgassuk kisszékekre kuporodva, kispadokba ülve mi, akik magunk is felnőtté, s anyává előléptetett gyerekek vagyunk.

Fura szégyenlősséget érzek ilyentájt, anyukámat köszöntve és engem felköszöntve is: lehet-e ünneppé tömöríteni azt a kapcsolatot, amit anya és gyermeke között font a Teremtő keze?

Idén egy újszülött mellett még érzékenyebben érint minden efféle gondolat. Tele vagyok hálával és örömmel, de olykor elfog a kétségbeesés, ha félálomban a jövőt kémlelem, s négy kicsi sorsának láthatatlan alakulását rettegem. De nemcsak értük, az anyukámért, apukámért is szorít ilyenkor a szívem.

Mert szeretni de nagy felelősség és de nagy aggodalom is! Jól szeretni meg ki tudja, hogyan kell?! S ki tudja, mennyi időnk van javítani az elrontott pillanatokat? A szeretet néha elviselhetetlen, őrjítő súllyal nehezedik ránk, s ezt a terhet csak odafentről könnyíthetik láthatatlan segítő kezek.

Egy interjút (Magyar Narancs, ápr. 14., 21. o., „Életem legszebb története”) olvastam a minap három orvossal, akik a Debreceni Klinikán ápolták a 31 éves agyhalott kismamát, aki saját kisbabája mellett szervei átültetésével még négy embernek adta meg az élet reményét. Anyaszíve halálában is éltette kisbabáját, dobogásának hangjait adta útravalóul. Egy másik anyukáról is szólt egy írás, aki rákos betegként választás elé került: vagy kemoterápiát kap és némi esélyt az életre, de akkor elveszíti magzatát, vagy elveti a végső kezelést, de gyermeke életben maradhat. Az utóbbi mellett döntött, megszülte kisbabáját és meghalt.

Ezek a történetek ugyanúgy körülöttünk esnek meg, mint a sajtót nemrégiben bejáró hír, hogy a békéscsabai kórház inkubátorába egy kislányt helyeztek. Valaki kihordta, megszülte a babát, s aztán - ki tudja, milyen körülmények szorításában - lemondott gyermekéről. Az újszülött mellé búcsúzóul még egy plüss macit helyezett… Szívet tépő gondolat, hogyan él majd ez az anyuka tovább? Gyógyulhat-e sebe, amit babájának elhagyása okozott?

Szentek és botladozó vétkesek – ezek vagyunk mi, anyák, a legelemibb szeretetkapcsolatban is néha tévelygő, máskor önmagunkat is felülmúló emberek. Egy biztos, alakuljon életünk bárhogy, szívünkből már sosem lehet kitörölni az abban valaha megfogant életet.

Isten éltessen és segítsen minden anyukát!