Szerző: Lotte
Közeleg május első vasárnapja, az anyaság kitüntetett ünnepe. Gyerekeim is lázasan gyakorolják a verseket, énekeket, hogy aztán oviban, iskolában összeszorult torokkal hallgassuk kisszékekre kuporodva, kispadokba ülve mi, akik magunk is felnőtté, s anyává előléptetett gyerekek vagyunk.
Közeleg május első vasárnapja, az anyaság kitüntetett ünnepe. Gyerekeim is lázasan gyakorolják a verseket, énekeket, hogy aztán oviban, iskolában összeszorult torokkal hallgassuk kisszékekre kuporodva, kispadokba ülve mi, akik magunk is felnőtté, s anyává előléptetett gyerekek vagyunk.
Fura szégyenlősséget érzek ilyentájt, anyukámat köszöntve és
engem felköszöntve is: lehet-e ünneppé tömöríteni azt a kapcsolatot, amit anya
és gyermeke között font a Teremtő keze?
Idén egy újszülött mellett még érzékenyebben érint minden
efféle gondolat. Tele vagyok hálával és örömmel, de olykor elfog a
kétségbeesés, ha félálomban a jövőt kémlelem, s négy kicsi sorsának láthatatlan
alakulását rettegem. De nemcsak értük, az anyukámért, apukámért is szorít
ilyenkor a szívem.
Mert szeretni de nagy felelősség és de nagy aggodalom is! Jól
szeretni meg ki tudja, hogyan kell?! S ki tudja, mennyi időnk van javítani az
elrontott pillanatokat? A szeretet néha elviselhetetlen, őrjítő súllyal
nehezedik ránk, s ezt a terhet csak odafentről könnyíthetik láthatatlan segítő
kezek.
Egy interjút (Magyar Narancs, ápr. 14., 21. o., „Életem
legszebb története”) olvastam a minap három orvossal, akik a Debreceni Klinikán
ápolták a 31 éves agyhalott kismamát, aki saját kisbabája mellett szervei
átültetésével még négy embernek adta meg az élet reményét. Anyaszíve halálában
is éltette kisbabáját, dobogásának hangjait adta útravalóul. Egy másik
anyukáról is szólt egy írás, aki rákos betegként választás elé került: vagy
kemoterápiát kap és némi esélyt az életre, de akkor elveszíti magzatát, vagy
elveti a végső kezelést, de gyermeke életben maradhat. Az utóbbi mellett
döntött, megszülte kisbabáját és meghalt.
Ezek a történetek ugyanúgy körülöttünk esnek meg, mint a
sajtót nemrégiben bejáró hír, hogy a békéscsabai kórház inkubátorába egy
kislányt helyeztek. Valaki kihordta, megszülte a babát, s aztán - ki tudja,
milyen körülmények szorításában - lemondott gyermekéről. Az újszülött mellé
búcsúzóul még egy plüss macit helyezett… Szívet tépő gondolat, hogyan él majd
ez az anyuka tovább? Gyógyulhat-e sebe, amit babájának elhagyása okozott?
Szentek és botladozó vétkesek – ezek vagyunk mi, anyák, a
legelemibb szeretetkapcsolatban is néha tévelygő, máskor önmagunkat is
felülmúló emberek. Egy biztos, alakuljon életünk bárhogy, szívünkből már sosem
lehet kitörölni az abban valaha megfogant életet.
Isten éltessen és segítsen minden anyukát!
Kedves Lotte,
VálaszTörlésnagyon szépen emlékeztél meg erről a mindnyájuk számára szép ünnepről! Köszönöm.
megható, szép ez az oldala is az anyaságnak, amikor arról van szó, hogy élet vagy halál, "van, vagy nincs" együtt az anya és a gyereke, de az is megérne egy írást: mi van, ha együtt vannak, és úgy van probléma, hogy anya is gyereke is elégedetlen a másikával, és akkor is van anyák napja
VálaszTörlés