2014. február 23., vasárnap

Köztünk járó angyalok: A portás néni

Szerző: Fakirma

Hetente néhány órát eltöltök egy kisegítő iskolában. Ezeken a délutánokon kifacsarva kóválygok hazafelé, fejemből nem győzöm kisöpörni a sötét történeteket: válás, drog, alkohol, bűnözés, bántalmazás, pénztelenség, kilakoltatás, börtönben dekkoló szülő, hétvégi szabadidős tevékenységként némi lopás a közeli plázában, téli fagyban tornacipő, vécé az udvar végén, tyúkok a gangra nyíló sötét lakásban...
A gyerekek itt is gyerekek. Vágynak, félnek, örülnek és szomorkodnak, néha jók, máskor rosszak, árulkodnak és megbocsájtanak. Várják a karácsonyt, kalóznak öltöznek farsangra, szerelmes levelet írnak és boldogan feszítenek a tegnap kapott verdás pólóban. A velük töltött idő alatt igyekszem őszintén jelen lenni, de a munka végével kikapcsolok, s boldogan vackolok vissza biztonságot jelentő, saját bejáratú mókuskerekembe.
 A visszavackolás első lépéseként elbúcsúzom a portás néniktől: leadom nekik a kulcsot, aláírok és szép hétvégét kívánok. Szeretem őket, már miért is ne szeretném őket, hiszen mindketten a portás néni szakma hamisítatlan prototípusai: van nekik unokájuk és szőkített hajuk, néha morcosan üldögélnek a kalitkájukban, máskor pedig vidáman pislognak bele a világba, de mindig megkérdezik, hogy vannak a gyerekek, aztán leszúrnak, mert már megint nem mostam el a kávésbögrét magam után, majd csípőre tett kézzel fáradtan sóhajtoznak, amikor sáros cipőmben végiglábujjazok a frissen felmosott folyosón. Aztán megkísértenek egy cigivel, elpanaszolják, hogy kevés a fizetés, drága a zöldbab, idén nem volt tél, de már ne is legyen, és rémálmok gyötrik az unokát. És ők azok, akik mesélnek a diákokról és a családjaikról, mert portapozícióból sokat látnak, sokat hallanak, és mindig figyelmeztetnek, hogy foglalkozzak többet ezzel vagy azzal a gyerekkel, mert elhagyta a családot az apuka vagy meghalt a nagyi, vagy mittudoménmi...


Néhány hónapja az egyik portás néni zavartan kopogott be a szobámba, bocsánat, nem akar zavarni, csak kérdezni szeretne valamit. Magamra öltve kompetens pszichológus pofámat hátradőltem a fotelben, hogy meghallgassam a válnak a lányomék, esetleg bepisil az unokám az óvodába -jajistenem-hogy-segíthetek-nekik családi minidrámát. Megértő bólogatásom gyorsan átalakult csodálkozó álleesésbe, amikor a középkorú asszony az egyik iskolai kisdiákról kezdett beszélni: cuki, barátságos, mindig mosolygós fiúcska, akinek most nagyon nehéz otthon a sorsa... Szerintem elviheti-e a hétvégén lovagolni?
Először azt hittem, valamit rosszul értek. Nem elég neki a napi nyolc óra a kalitkában, de még a szabadidejét is egy ágrólszakadt fogyi gyerekkel akarja tölteni? Az elhivatott pszichológus száján természetesen nem esik ki ilyen mondat, ezért inkább nyeltem egyet, szépen megdicsértem, s mondtam, persze vigye.

Telnek a hetek, hónapok, a kisfiú helyzete nem rendeződik, sőt, a káosz egyre nagyobb körülötte. Valami kiszámíthatóan jó azonban van az életében. A portás néni hétvégénként elviszi magukhoz, cirkuszba, vagy lovagolni mennek, vásárol neki új nadrágot és cipőt, főz meleg ételt, nyárra pedig azt tervezi, hogy az unokáival és a kisfiúval közösen mennek a Balatonra nyaralni. Biztonság, szeretet és gondolkodás. Nem sok, heti néhány óra, más gyereknek hétköznapi evidencia, a kisfiúnak a bizonyság arról, hogy az élet szép és szerethető.

Szeretném, de nem tudom elhessegetni a gondolatot: Mikor voltam utoljára jó? Nem pénzből, érdekből, kötelességből, önigazolásból, emberségesség-kipipálásból, hanem csak úgy egyszerűen, természetesen jó, a jóság kedvéért. Azért, mert jó szeretetet adni és befogadni.

Régen. Rohadt régen.

A portás néni számára a világ egyszerű: tudja, hogy a frissen felmosott folyosón végigtrappolni bunkóság, és azzal is tisztában van, hogy egy szociális zombiföldén nevelkedő kisfiút nem tud megmenteni a sorsától. Nem is akar. Mindössze egy kis muníciót ad ahhoz, hogy sorsa szerethetőbb legyen. Muníciót ad nekem is, hogy kevésbé legyek önző, közönyös, cinikus, aki egy vállrándítással megy el a nyomor mellett, mert úgy sem számít egy mosoly, jó szó, érintés, kinőtt nadrág, száz forint...


Mellesleg többé-kevésbé mindannyian tudjuk, hogy számít. Mert mindannyian a mosolyból, a napfényből, a bizalomból és a törődésből élünk. És mindannyian ebből menedzseljük könnyebb-nehezebb sorsunkat.

2 megjegyzés:

a mesélő írta... [Válasz erre...]

Te is jó vagy, csak másképp, amúgy meg neked most otthon a sajátjaiddal kell elsősorban jónak lenned, ha van időd, erőd - most ez az életfeladatod/-unk-. Majd ha portásnéni korúak leszünk, "csak" unokákkal és kevesebbet rohanunk, akkor majd tudunk másképp is jók lenni. Amúgy én néha kutyát mentek, úgy vagyok jó, de csak ritkán....

Fakirma írta... [Válasz erre...]

Kutyát én is mentettem sokat. De a gyerekek érkezésével ez is elmúlt.:)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...