Szerző: Fakirma
Amikor az óvónénik a múlt héten megkértek, hogy ezentúl Királykisasszonyt reggel nyolc óráig szállítsam be az óvodába, mert elkezdik az iskolamunka készítését, kitört rajtam a jól ismert pánik: még egy ivadék, akit már megint nem leszek képes időben eljuttatni be kell íratnom egy új intézménybe. A nagycsaládos lét soha véget nem érő rutintevékenységei közé tartozik a tavaszi fáradtsággal együtt érkező beiratkozási láz. A feladat egyszerű: házilag kezelhető párkapcsolati válság és közepesen súlyos idegösszeomlás kíséretében, alaposan megcsócsált szempontok alapján választott emberneveldébe betuszkolni a kritikus kort elérő gyereket. Minden lustaságom, ellenérzésem és elvem ellenére. Mert alapjában véve úgy gondolom, rohadjon meg az összes olyan intézmény, amelyik nem tárja szét sóvárogva kapuit aktuális zsenipalántám előtt.
És mivel igen sok ilyen iskola létezik Budapesten, és eszük ágában sincs megrohadni, ellenben virágoznak az én gyerekeim nélkül is, marad a düh, és az önigazoló moralizálás. Sajnálkozó mosollyal nézegetem azokat a szülőpajtásokat, akik elszántan vetik bele magukat az iskolaválasztásként definiált szabadidős tevékenységbe. Én minden késztetésemnek ellenállva nem abuzálom óvodásomat képességfejlesztésekkel, különórákkal, tesztfüzetekkel, előkészítőkkel, és játékos képességfelmérésekkel. És közben rettegek. Mert tudom, hogy könyöklés, protekció, öles nyelvcsapások és alapos felkészülés nélkül mázli kell ahhoz, hogy a gyerekem olyan általános iskolába kerüljön, ahol nem keveredik korpa közé. Vagy legalább is nem eszik meg a disznók.
A fiúkkal szerencsésen megúsztuk maradandó lelki sérülés nélkül az elsőssé válásukat. Mivel Bendőt elfelejtettem beíratni az általános iskolába, májusban kaptam egy dörgedelmes levelet az önkormányzattól. Tankötelessé vált gyermekemmel pironkodva kullogtam be a sarki iskolába. Az igazgatónő mosolyogva fogadott minket, s miután a helyi gyógypedagógus felmérte fiam képességeit, csodálkozva újságolták a jó hírt,
Anyuka, az Ön fia nem is fogyatékos, felesleges a kis létszámú osztályunkba járnia, mehet a normál tagozatra!
Én is csodálkoztam. Kritikus anyai hozzáállásom ellenére arra sosem gyanakodtam, hogy fiam értelmi képességei szerények lennének. Kicsit meg is orroltam az előítéletes tanári csapatra: hol van az megírva, hogy egy bolond anya csak bolond gyereket szülhet?! No de ne hőbörögjön az, aki májusban kóvályog be a kölykével az iskolába.
A szeptemberi tanévnyitón kiderült, hogy a kerület legprolibb iskolájába jár a gyerekem. Minden valószínűség szerint a kerület második legszuperebb tanítónénijéhez. A kerület legszuperebb pedagógusát két évvel később Szendvicsgyerek kapta meg. Ugyanebben a tanintézményben. Jóakaróink sipákoltak és rimánkodtak, ne tegyem tönkre jobb sorsra érdemes gyerekeim jövőjét: ebben a gettóban még írni, olvasni és számolni se fognak megtanulni. A játszótéren én lettem az az anyuka,
(ja, te vagy az az anyuka, aki abba az iskolába járatja a gyerekeit)
aki abba az iskolába járatja a gyerekeit. Pedig nem is vagyunk romák. Hátrányos helyzetűek sem. Sőt, fogyatékosok sem.
Nesze nekünk integráció! Nesze nekünk esélyegyenlőség!
A hátrányosan startolt fiaim jelen pillanatban jó hírű hat- és nyolcosztályos gimnáziumokba járnak. Megtanultak írni, olvasni és számolni. Vagy ha nem, akkor megtanulták ügyesen titkolni. Esetleg egyáltalán nincs is szükségük erre a tudásra. Mindenesetre jól boldogulnak. Nem kitűnő tanulók, nem nyerik orrba-szájba az országos versenyeket, viszont talpraesettek, jól teljesítenek, magabiztosak, és ismeretlen számukra a teljesítményszorongás, no meg a megfelelési kényszer. Ráadásul azt hiszem, boldogok.
Most, az újabb iskolaválasztás küszöbén mégis pocsékul érzem magam.
Pszichológusként mélyen a ronyós szülők szemébe nézek,
Ne aggódjon anyuka, a szerető, biztonságos légkörű család a legelvetemültebb pedagógus bűneit is röhögve orvosolja. Az iskola nem tud maradandó kárt okozni egy egészséges gyerek lelkében.
Nekem nincs ilyen kiváló pszichológusom, így aztán kiver a verejték, ha az elkövetkezendő hónapokra gondolok. Rettegek, hogy egy frusztrált, kiégett boszorkány, no meg a selejtes gyerekek lemossák Királykisasszonyomat az élet nyerteseinek listájáról. Ember egy teljesítménycentrikus, puccos iskolát célozna meg, én egy gyerekbarát művészetit. A köztünk támadt vitának csupán annyi haszna van, hogy sikeresen veszekedjük ki magunkból a szokásos hétköznapi feszültségeket. Valójában mindketten tudjuk, hogy egyik iskolába sincs esélyünk bejuttatni Királykisasszonyt.
Ülünk a számítógép előtt, böngésszük a kerületi iskolákat. Az egyik sem tetszik. Vagy ami mégis, az messze van. Vagy úgysem vennék fel a kölykünket. Én hajlanék a waldorf sulira, Embernek a gondolattól is habzik a szája. Én pedig rendre elröhögöm magam: waldorfanyuként eddig is igen gyengén muzsikáltam, nem reális opció, hogy a következő 10-12 évben hétfő reggelenként megtalálom a körömlakklemosót.
Még egy kicsit vergődünk, öljük egymást, vesztegetjük az időnket, csak a rend kedvéért. A lelkünk mélyén már eldöntöttük: leánykánk megy a sarki iskolába, ami ráadásul már nem is sarkon van. Várhatóan ő lesz az egyetlen gyerek, akinek a családja nem részesül szociális segélyben, viszont várhatóan övé lesz a kerület harmadik legszuperebb pedagógusa. Lesz sok tündéres meg boszorkányos pecsét, szépírás verseny, jutalomkönyv év végén, és még sok más kötelező iskolai kellék, amitől gutaütést kapok. Viszont jó eséllyel kap majd annyi szeretetet, elismerést, bizalmat, ami segít neki gondtalanul átevickélni merev, szemellenzős, didaktikus, a gyermeki sajátosságokat figyelmen kívül hagyó, kreativitásgyilkos oktatási rendszerünkön.
Négy év kétely, lelkiismeret-furdalás, szégyen és izgalom. Elcsesztük-e a gyerekünk életét, csak mert nem vagyunk elég talpraesettek, élelmesek, és nincs tehetségünk kapcsolati tőkénket megmozgatni, még gyerekünk érdekében sem?
Milyen szülők vagyunk?
És milyen az a társadalom, ahol már az általános iskolába lépés ekkora hűhóval jár?
És mivel igen sok ilyen iskola létezik Budapesten, és eszük ágában sincs megrohadni, ellenben virágoznak az én gyerekeim nélkül is, marad a düh, és az önigazoló moralizálás. Sajnálkozó mosollyal nézegetem azokat a szülőpajtásokat, akik elszántan vetik bele magukat az iskolaválasztásként definiált szabadidős tevékenységbe. Én minden késztetésemnek ellenállva nem abuzálom óvodásomat képességfejlesztésekkel, különórákkal, tesztfüzetekkel, előkészítőkkel, és játékos képességfelmérésekkel. És közben rettegek. Mert tudom, hogy könyöklés, protekció, öles nyelvcsapások és alapos felkészülés nélkül mázli kell ahhoz, hogy a gyerekem olyan általános iskolába kerüljön, ahol nem keveredik korpa közé. Vagy legalább is nem eszik meg a disznók.
A fiúkkal szerencsésen megúsztuk maradandó lelki sérülés nélkül az elsőssé válásukat. Mivel Bendőt elfelejtettem beíratni az általános iskolába, májusban kaptam egy dörgedelmes levelet az önkormányzattól. Tankötelessé vált gyermekemmel pironkodva kullogtam be a sarki iskolába. Az igazgatónő mosolyogva fogadott minket, s miután a helyi gyógypedagógus felmérte fiam képességeit, csodálkozva újságolták a jó hírt,
Anyuka, az Ön fia nem is fogyatékos, felesleges a kis létszámú osztályunkba járnia, mehet a normál tagozatra!
Én is csodálkoztam. Kritikus anyai hozzáállásom ellenére arra sosem gyanakodtam, hogy fiam értelmi képességei szerények lennének. Kicsit meg is orroltam az előítéletes tanári csapatra: hol van az megírva, hogy egy bolond anya csak bolond gyereket szülhet?! No de ne hőbörögjön az, aki májusban kóvályog be a kölykével az iskolába.
A szeptemberi tanévnyitón kiderült, hogy a kerület legprolibb iskolájába jár a gyerekem. Minden valószínűség szerint a kerület második legszuperebb tanítónénijéhez. A kerület legszuperebb pedagógusát két évvel később Szendvicsgyerek kapta meg. Ugyanebben a tanintézményben. Jóakaróink sipákoltak és rimánkodtak, ne tegyem tönkre jobb sorsra érdemes gyerekeim jövőjét: ebben a gettóban még írni, olvasni és számolni se fognak megtanulni. A játszótéren én lettem az az anyuka,
(ja, te vagy az az anyuka, aki abba az iskolába járatja a gyerekeit)
aki abba az iskolába járatja a gyerekeit. Pedig nem is vagyunk romák. Hátrányos helyzetűek sem. Sőt, fogyatékosok sem.
Nesze nekünk integráció! Nesze nekünk esélyegyenlőség!
A hátrányosan startolt fiaim jelen pillanatban jó hírű hat- és nyolcosztályos gimnáziumokba járnak. Megtanultak írni, olvasni és számolni. Vagy ha nem, akkor megtanulták ügyesen titkolni. Esetleg egyáltalán nincs is szükségük erre a tudásra. Mindenesetre jól boldogulnak. Nem kitűnő tanulók, nem nyerik orrba-szájba az országos versenyeket, viszont talpraesettek, jól teljesítenek, magabiztosak, és ismeretlen számukra a teljesítményszorongás, no meg a megfelelési kényszer. Ráadásul azt hiszem, boldogok.
Most, az újabb iskolaválasztás küszöbén mégis pocsékul érzem magam.
Pszichológusként mélyen a ronyós szülők szemébe nézek,
Ne aggódjon anyuka, a szerető, biztonságos légkörű család a legelvetemültebb pedagógus bűneit is röhögve orvosolja. Az iskola nem tud maradandó kárt okozni egy egészséges gyerek lelkében.
Nekem nincs ilyen kiváló pszichológusom, így aztán kiver a verejték, ha az elkövetkezendő hónapokra gondolok. Rettegek, hogy egy frusztrált, kiégett boszorkány, no meg a selejtes gyerekek lemossák Királykisasszonyomat az élet nyerteseinek listájáról. Ember egy teljesítménycentrikus, puccos iskolát célozna meg, én egy gyerekbarát művészetit. A köztünk támadt vitának csupán annyi haszna van, hogy sikeresen veszekedjük ki magunkból a szokásos hétköznapi feszültségeket. Valójában mindketten tudjuk, hogy egyik iskolába sincs esélyünk bejuttatni Királykisasszonyt.
Ülünk a számítógép előtt, böngésszük a kerületi iskolákat. Az egyik sem tetszik. Vagy ami mégis, az messze van. Vagy úgysem vennék fel a kölykünket. Én hajlanék a waldorf sulira, Embernek a gondolattól is habzik a szája. Én pedig rendre elröhögöm magam: waldorfanyuként eddig is igen gyengén muzsikáltam, nem reális opció, hogy a következő 10-12 évben hétfő reggelenként megtalálom a körömlakklemosót.
Még egy kicsit vergődünk, öljük egymást, vesztegetjük az időnket, csak a rend kedvéért. A lelkünk mélyén már eldöntöttük: leánykánk megy a sarki iskolába, ami ráadásul már nem is sarkon van. Várhatóan ő lesz az egyetlen gyerek, akinek a családja nem részesül szociális segélyben, viszont várhatóan övé lesz a kerület harmadik legszuperebb pedagógusa. Lesz sok tündéres meg boszorkányos pecsét, szépírás verseny, jutalomkönyv év végén, és még sok más kötelező iskolai kellék, amitől gutaütést kapok. Viszont jó eséllyel kap majd annyi szeretetet, elismerést, bizalmat, ami segít neki gondtalanul átevickélni merev, szemellenzős, didaktikus, a gyermeki sajátosságokat figyelmen kívül hagyó, kreativitásgyilkos oktatási rendszerünkön.
Négy év kétely, lelkiismeret-furdalás, szégyen és izgalom. Elcsesztük-e a gyerekünk életét, csak mert nem vagyunk elég talpraesettek, élelmesek, és nincs tehetségünk kapcsolati tőkénket megmozgatni, még gyerekünk érdekében sem?
Milyen szülők vagyunk?
És milyen az a társadalom, ahol már az általános iskolába lépés ekkora hűhóval jár?
3 megjegyzés:
Látod, mifelénk nincs semmi hűhó!
Minden gyerek megy a község egyetlen általános iskolájába. Viszont a legszuperebb tanítónénik kizárt, hogy felétek legyenek, mert itt vannak. A tegnapi két szülőin ismét meggyőződtem erről. Harmadikos csemetém tanítónénije például azt mondta, hogy minden hétfő reggel alig várja, hogy beérjen az osztályába, mert a gyerekek feltöltik őt. Keresve sem találtam volna jobb helyet, barátságosabb közösséget a fiaimnak.
Én sem panaszkodhatom, legközelebbi iskola történetesen jó, a tanító nénik szuperek. Úgy látszik a tanítóknál igen magas a jófejségi arány, ami szívderítő!
Viszont a többi szülő rendesen tudja paráztatni az embert. Olyan hűhót csapnak időnként, hogy hirtelen elhanyagoló anyának érzed magad. Az én természetesen lustaságomat is időnként megbolygatják, aztán mindig rájövök, hogy nem kell vele foglalkozni.
Amikor kell, azt megérzi az ember, az egyszercsak kitisztul. (Legalább is remélem.)
Megjegyzés küldése