"Megcsaltak, úgy szerettek", avagy "holtomiglan-holtodiglan"

Szerző:  Fakirma

Sokan, sokféleképpen gondolkodunk arról, hogy mi fér bele egy párkapcsolatba, és mi nem. Az azonban valószínűleg közös bennünk, hogy életünk során mindannyian találkozunk ezzel a kérdéssel. Kompromisszumra kell jutnunk választottunkkal az ezzel kapcsolatos határ-kérdésekben, és magunkban is meg kell küzdenünk a saját "mumusunkkal". Ha ez nem sikerül, aligha élhetünk boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatban.

A házasságról szóló interjúsorozat következő darabjában hűségről és hűtlenségről beszélgettem Halápi Anita pszichológussal és családterapeutával.

Éveken, évtizedeken keresztül ugyanazzal az emberrel megosztani az ágyat, sokak szerint nem túl izgalmas perspektíva. Törvényszerű-e, hogy az együtt töltött évek gyarapodásával a szexuális együttlétek száma csökken, és minősége is megsínyli a házasságot? Vannak-e olyan "receptek", amelyek „felturbózhatnak” egy kihűlt, esetleg kihűlő félben lévő kapcsolatot, vagy ezek csak félmegoldások? 

 Az izgalom abból adódik, hogy a másikat újnak, érdekesnek találjuk, amely érzés természetszerűleg csökken az idő múlásával, és ezt el kell tudni fogadni. És ez a szexre még fokozottabban igaz. Ilyenkor megpróbáljuk alkalmazni a női magazinok receptjeit, amelyek azt javasolják például, hogy randevúzzunk férjünkkel egy motelban, vagy kérjünk kölcsön lakást, ahol valószínűleg szintén nyikorog az ágy, vagy öltözzünk be nővérkének és felizgatott betegnek, de ezek csak igen ritkán hozzák meg a várt eredményt.

Mi lenne, ha nem a szexnél kezdenénk, hanem csinálnánk magunknak egy „felújított” férfit otthonra? Valahogy úgy,  hogy elengedjük néha egyedül, hadd érezze jól magát nélkülünk is, nem faggatjuk arról, amit nem akar elmondani, leállítjuk az sms és e-mail ellenőrzést, és ezt a megspórolt energiát mind magunkra fordítjuk…

Popper Péter egyik könyvében azt olvastam, hogy nincs értelme a hűséget pusztán erkölcsi szempontból értelmezni. Szerinte vannak olyan emberek, akik természetükből fakadóan monogámok, s vannak, akik nem azok, boldogságunk pedig azon múlik, hogy felismerjük-e a saját adottságunkat, s merünk-e ennek megfelelően élni. Mit gondolsz erről?

Sok felesleges fájdalomtól megkímélnénk magunkat, ha elfogadnánk, hogy vannak hűséges és hűtlen emberek, mint ahogy léteznek irigyek és nagyvonalúak. A hűségre való képtelenség ugyanolyan jellemhiba, mint a többi, a különbség az, hogy a hűtlenség a megbocsáthatatlan kategóriába tartozik. Általában értetlenül állok az előtt, amikor emberek, csak azért akarnak elválni, mert a másik lefeküdt valaki mással. Az, ha megalázzák, nevetségessé teszik, egyedül hagyják a bajban sokkal inkább elfogadható ok, mint önmagában a hűtlenség ténye.

 Az emberek nagyon keveset változnak felnőtt korukban. Természetesen csiszolódunk, egy-egy új helyzet váratlan képességeinkkel ismerteti meg önmagunkat, de alapvetően maradunk azok, akik vagyunk. Azt gondolom, a hűtlenséggel is együtt járhatnak szeretnivaló tulajdonságok, és a hűség önmagában nem garancia a boldogságra. Mi vagyunk a felelősek azért, ha áltatjuk magunkat.

A párkapcsolatban a másik ember megcsalása miden korban és társadalomban elítélendő, bűnös cselekedetnek számított, mégis úgy tűnik,  a hűtlenség az emberi természet állandó kísérője. Pszichológusként mit gondolsz erről? Erkölcsi kérdés, divat, korszellem, vagy a szép, hosszú házasság praktikus eszköze...?

Megcsalás volt, van és lesz... Lehet belőle morális kérdést csinálni, de nem sok értelme van... Úgy tűnik, nem befolyásolja sem korszellem, sem divat, irányzatokkal szemben és kézenfogva jár, igazi túlélő...

Fenntartható-e egy élethosszig tartó hűséges kapcsolat? Egyáltalán megéri-e? 

 Akad rá példa, ezért azt kell válaszolnom, hogy igen. Ehhez azonban két - hangsúlyozom minimum kettő - olyan ember kell, akiknek ez ugyanolyan mértékben fontos. Ha egy kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy megéri-e, akkor valószínűleg nem érte meg. Akik eredendően hűségesek, azok számára ez nem kérdés, mert egyszerűen nem is tudnak másként viselkedni.

 Milyen hatással van az internet (pontosabban a korlátlan porno-hozzáférés) a szexuális kapcsolatokra? A hatás inkább pozitív, vagy negatív?

Mindkettő előfordul. Tönkreteszi, ha az egyik fél kifejezetten ellenzi, a másik pedig kénytelen titokban nézelődni, letagadni, magyarázkodni. Ez mindkét ember számára megalázó, s el lehet képzelni mennyire segíti az egymásra hangolódást. Pozitív hatását nem kell magyarázni…azt hiszem.

 Ha egy kapcsolatban az egyik fél „megbotlik”, begyógyíthatóak-e az ezáltal  ejtett sebek?

Ha valaki kellőképpen szereti magát - ami azt is jelenti, hogy önmaga hibáit tiszta szívvel képes megbocsátani - akkor ez működni fog a másik ember irányában is. Sajnos a legtöbb nő, ha megcsalják, rögtön magában keresi a hibát, hatalmas kudarcként éli meg, „biztos ronda vagyok, kövér vagyok, elrontottam, akár az anyám”, és még lehetne sorolni tovább, pedig sok esetben csak arról van szó, hogy a másik ilyen és kész. Nem kell feltétlenül kapcsolati probléma ahhoz, hogy „megbotoljon” az addig oly rendes férj, vagy feleség. A kérdésre pedig, hogy miért történt meg, sokszor egyáltalán nincs értékelhető válasz. A seb az seb, és kell a gyógyulási idő, de egyszerűbb onnan vizsgálni a történetet, hogy ez arról az emberről szól, aki tette, és nem ellenünk irányul.

 Mit gondolsz a nyitott házasságról?

Láttam már így működő kapcsolatot, tehát létezik, de ehhez is minimum mindkét fél együttes, tiszta szívből történő beleegyezése szükséges.

Mi nők, szívesen beszélünk-e a hálószoba titkainkról?

Nagyon. A nők számára nagy megkönnyebbülés, ha beszélhetnek róla, és van, aki meghallgatja őket.

Általában elégedettek vagyunk-e  párunkkal a hálószobában?

Sajnos azt kell mondanom, hogy általában nem. Mintha ez a „beszéljünk a szexről nyíltan” trend a nők önbizalmát gyepálná. Valahogy otthon nem azt a pasit találják, akiről az újság ír, és igazán önbizalom romboló arra gondolni, hogy bezzeg más miért ilyen mázlista, vagy ha akadnak máshol is problémák, azok mennyire könnyen orvosolható kis "semmiségek".

Mit tudsz mondani azoknak a családos anyáknak, akik számára alapvetően fontos érték a hűség, de időnként nehezen állnak ellen a kísértésnek?

Azt, hogy ez normális. Nyilván ideálisabb és egyszerűbb, ha ez csupán a  fantázia szintjén valósul meg. Ha valaki mégis azt a döntést hozza, hogy a fantáziáit átülteti a gyakorlatba, akkor azt javasolom,  legyen ez csak az ő magánügye, amennyiben nem lép túl a szeretői kapcsolat határán. Ha valaki egy ilyen kapcsolatot felvállal,  akkor annak minden örömét és bánatát tartsa meg magának, ne terhelje vele azokat az embereket, akikkel él, különös tekintettel a gyerekekre.