Hétfői adásszünet Farkas Erikával

Szerző: Lotte

Eredeti hang, eredeti stílus - a magyar rádióhallgatók néhány másodperc után csalhatatlanul felismerik. Ha műsoron van, figyelmet követel.

A Hétfői adásszünetben Farkas Erikával, a Kossuth Rádió riporter-egyéniségével, A hely című műsor arcával/hangjával beszélgettünk.

A Hely szerkesztő-műsorvezetőjeként sok szubkultúrát, ismeretlen világot bemutat. De nekünk, rádióhallgatóknak hasonlóan bűvös-titokzatos világ a Magyar Rádió. Jó „hely” a rádió?

Ez a látszólag egyszerű kérdés igazából nagyon bonyolult… A rádió mozgásban van, mozgásban kell megmutatni a helyet. Mint épületegyüttes jó, szép és kalandos. Eközben a rádió küzd a helyéért, hogy mindenki belássa a szembeötlőt, hogy divatja, konjunktúrája van a szöveges rádiónak. A rádiózás szabadság, mert nem köt helyhez. (Legfeljebb a mi Helyünkhöz!) Nézés/látás közben is lehet hallgatni: kertben, konyhában, autóban.

A rádiónak eközben patinája és történelme van. Harcok dúltak élte, korszakos beszédek és bejelentések hangzottak el falai között. Milyen érzés nap, mint nap belépni a kapuján? 

Jó kérdés. Persze az ember nemcsak az időben él, hanem helyben is… Emlékszem, eleinte milyen volt: megrendítő, félelmetes, szorongással teli, bár büszke. Aztán megszoktam, a jót is meg lehet szokni. Másfelől, ez az a hely, ahol időről időre más és más okok és indokok mentén nagyon sok szeretett kollégámtól kellett elszakadnom, köztük olyanoktól is, akiket jócskán többre tartok magamnál. Vannak helyek az épületben, ahonnan nagyon hiányoznak, és ugye a hely ott marad.

Mióta rádiózik, s hogyan jött ez a szerelem? Egyáltalán, szerelem ez?

Végre egy könnyített kérdés. 1988. december 21-én sugározta első műsorát a Magyar Rádió Debreceni Körzeti Szerkesztősége, azóta vagyok rádiós. Előtte egy évig voltam színészhallgató, aztán hat évig színész a Honvéd Művészegyüttesnél, két évig a debreceni Csokonai Színházban. Ennyi időbe tellett, amíg beláttam: középszerűnél sosem leszek jobb, de rosszabb lehetek. A rádió előtt külsőztem a helyi tévénél. 1988-tól 1997-ig voltam Debrecenben, csodálatos idők voltak – tudja, amikor lehetőség van, kedv, csapat és szorgalom. Tizenegyen voltunk alapítók, harminc körüli emberek, a kiváló Pallai János vezetésével. Órákat tudnék történeteket mesélni, nem teszem.

 Hogy került Budapestre?

1997-ben jöttem Budapestre a Kossuth Rádióba, a Krónikához, ahol pontosan tíz évig voltam szerkesztő-műsorvezető, Krónikákat és politikai vitaműsorokat vezettem. (Akkortájt Háttér volt a neve.) Mögöttem van néhány választási műsor, az ikertorony-bombázás, a pápatemetés, nem sorolom… Az is szép idő volt. 2007-ben aztán jött egy kis Napközben, egy bő év Élhető világ, és három éve, azt hiszem május 11-én indult a Hely.

Nincs néha csömör újra és újra kérdezni, érdeklődni? Rutin működteti a jó riportert, vagy az örök, született kíváncsiság?

Már megint egy jó és nehéz kérdés… Mert nagy bátorság kell az igazmondáshoz, hogy sérelem ne essék. (Egyébként látom már, hogy rossz riportalany vagyok, halálosan komolyan válaszolok mindenre, én, aki iróniából vagyok összerakva…) Nem csömörnek hívnám, hanem mérhetetlen fáradtság és rettenet, amikor már megint menni kell… De jó, hívjuk csömörnek. A helyes válasz: odafelé van csömör, összevissza vinnyogom az utat, hogy messzi, hogy hosszú, hogy nem érdekel stb., stb… Aztán odaérünk, kezembe veszem a mikrofont, találkozom a beszélgetőtársaimmal, akiknek ez egy várt és szép alkalom, meglátom a helyet, meghallom az okos és lelkes emberi beszédet és lesz kedvem megint, fölkél a kíváncsiság, elmúlik a fáradtság. De odafelé mindig nagyon undok vagyok. A jó riporter persze nagyon egyszerűen profi, ha esik, ha fúj, ha érdekli, ha nem, ha rokonszenves az alany, ha nem,  előhozza magából azt az állapotot, amely életre kelti a beszélgetést.

A Hely szavakkal láttat. Elsőre merész vállalkozásnak tűnhet, kicsit mintha egy festményt füllel próbálnánk letapogatni. A valóságban mégis érdekes, talán azért is, mert jobban élesíti az érzékelést. Milyen a Hely visszhangja?

Most tartunk a 750. adás felé, ami hárommal osztva évi 250 helyszín. Kenyerem javát megettem, de amióta rádiózom, mindig – érdemem felett – megbecsült és szeretett rádiós voltam, van mivel egybevetnem, de ilyet még nem láttam. A Hely hihetetlenül népszerű: a sólyomidomártól kezdve a főpapig mindenki szereti. Ugye, állandóan megyünk, így belefutunk az ismertségbe, és a műsor jellege is gyarapítja a hallgatótábort. Egészen döbbenetes jelenségek vannak: fiatal  rajongócsoportok, az „agyműtétes Hely” tananyag a SOTE-n, az ELTÉ-re hívtak a műsorról beszélni stb. A műsor véletlenül egy hallgatói igényt telibe talált. Egyfelől a divatos, népszerű tudományos ismeretterjesztés, másfelől a műsorból sugárzó életöröm. (Ezt visszakövetkeztetem a levelekből.) Nem tudom mitől, de az jön le belőle, hogy élni szép, és vannak emberek, akik valóban tudnak dolgokat, valóban szorgoskodnak, és jól vannak a bőrükben az ilyen-olyan megszállottságukkal. Nagyon jó a műsor visszhangja.

Hogy kerülnek terítékre a riporttémák? Miképp választják ki, mi lesz a következő Hely?

No, hadd beszéljek egy kicsit úgy, ahogy szoktam: a Hely szerkesztősége vérprofi veterán artistákból áll, azaz van egy csapat (mint tudjuk, kell), 8-10 szerkesztővel dolgozom, ők nyúzzák le rólam a bőrt minden nap, mert mindenkinek a saját műsora fontos, én meg mindenkié vagyok. A szerkesztők előterjesztik megszállottságaikat, amit részint saját kútfőből, ritkábban levélből, eseményből vesznek, és a felelős szerkesztő, Markovits Ferenc összerak ebből egy másfél-kéthavi előzetes tervet. Ügyelünk a változatosságra, ne minden nap szociális hely legyen, vagy két kórház ne jöjjön egymás után, én mindig a vidám témákat erőltetem. Sok beleszólásom nincs, bár, ha valamit nagyon-nagyon-nagyon ellenzek, azért van esélyem. (Ebből is látszik, hogy alkalmazott művészet az enyém, alig néhány téma esik egybe saját érdeklődési körömmel.)

Hogy képzeljük el a terepen való riportkészítést? Nagy stáb veszi körül a riportert, vagy csak egy táska lóg a vállán, és egy mikrofon van a kezében?

Kis stáb, mögöttem lohol a szerkesztő, mert ha felvétel közben is hallja a műsort később könnyebben/gyorsabban tud vágni. Két lépésre lemaradva a hangmérnök a nyakába vetett keverő-pultocskával. Eleinte én vittem egy nagyon nehéz magnót a vállamon, a technika egy távoli autóban kevert, de engem kikezdett a köszvény, a stáb meg kapott egy modernebb felszerelést…

Tényleg, egyébként terep vagy stúdió? Melyik áll közelebb a személyiségéhez?

Terepen dolgozni szórakoztatóbb, de sokkal-sokkal fárasztóbb. Nem csak a távolság miatt, hanem a munka előtti utáni társadalmi-szociális kötelezettségek miatt. Ráadásul ebben nagyon rossz vagyok: türelmetlen, mennék már nagyon, de még beszélgetni illik. És nemcsak illik, de helyénvaló is, hiszen, míg valaki nekem a negyvenedik riportalanyom a héten, addig én talán az egyetlen riporter vagyok az életében, meg kell adni a figyelmet, a tiszteletet. Emberség, nem pedig a munka tárgya. De minden jó a rádiózásban, stúdió, terep egyre megy! Még pályakezdő voltam, amikor a technikusok azzal cukkoltak, hogy nem kell nekem más boldogság, ha felgyullad az adást jelző lámpa (on air) már jól vagyok.

A műsorral tehát rengeteget kell utazni. Mennyire családbarát ez az életmód?

Mások családjának a barátja… szörnyű, kiszámíthatatlan, tervezhetetlen. Halmazati büntetésként annyira telítődöm élménnyel, hogy nem kívánkozom sehova, ha az ember lánya hazamegy a bányából este hatkor, már sem színházba, sem társaságba nem vágyik. A férjem viszont inkább jövős-menős (lenne).

Régen afféle öreges időtöltésnek tartottam a rádiózást. Ma már, ha tehetem, bekapcsolom házimunka közben a „Kossuthot”, s szinte mindig színes, informatív és árnyalt világ tárul elém. Aki hosszú évek óta adásokat készít, vajon hallgatja még az adást? 

Nekem is a Kossuth szól a konyhában! A saját műsoromat kevésszer hallom, hiszen abban az időben épp másik helyen vagyok... Alig tévézem – van, aki szereti, ha mederben tartja a gondolatait a kép – én fogyasztóként is rádiós vagyok. Ha tévézek, azzal kergetem őrületbe a családomat, hogy közben olvasok.

Melyik a kedvenc műsora?

Már, hogy melyik Hely műsor a kedvenc? Ha lenne kedvenc sem mondanám meg, nehogy a kimaradottak megbántódjanak. Ha nagyon ritkán hallok egyet-kettőt, mindig meglepődöm rajta, ugye korábban készült, már nem emlékszem rá (kétnapos, remek memóriám van, aztán sebesen felejtek), szóval meglepődöm, milyen üde. Olyan, mintha valaki más csinálta volna. A Hely a kedvenc műsorom. Amúgy pedig meccses vagyok családilag, tehát focit nézünk leggyakrabban, angol bajnokságot és BL-t. Minden tekintetben nagy fotelsportember vagyok, minden sportközvetítést szeretek nézni. 

Ön hallgatóként figyelve karakteres személyiségnek tűnik. A szavai pontosak, talán még helyenként kopogósak is, például mindig magáz, sosem önöz. Nem szoktak megijedni a riportalanyok, vagy épp az őszinteség oldja jobban a feszültséget?

Nem tudom milyen vagyok. Ha az ember elmúlt húsz és elmúlt negyven kevesebbet ér rá azon tipródni, milyen is voltaképpen. Az önözés/magázás nagyon jó kérdés, egy-két hallgatói levelet is megválaszoltam már a tárgyban. Úgy gondolom, hogy a huszadik században a gyakorlatban, akár az anti, akár az átkos világban felfele önöztek, lefele magáztak. (Ön, igazgató úr! Maga, Lajos bátyám). Ez így is rögzült, tehát ha így megkülönböztetve használom, sugallom az asszociációt. Mélyen antidemokratikusnak tartom. Viszont nyilvánvalóan nem lehet mindenkit önözni, mivel adott helyzetben mesterséges, művi. Marad az egységes magázódás. Különben szerintem nem ijednek meg a riportalanyok. Számtalan riporteri technika van feszültségoldásra, a legjobb a szédelgő feldicsérés, de jó az érintés, az önirónia is. Akármilyen keménynek is látszom madártávlatból, mire eljövök egy helyszínről, megszeretnek... Így érzem, vagy remélem… Egyébként is: legfőképp vicces meg kedves vagyok... gyakran élcelődöm saját rovásomra és úgy sokkal könnyebb az alanynak.

Munka után mivel relaxál, mivel oldja a napi feszültséget?

Munka után?! Háztartásvezetéssel. Minden este főzök, ugye ehhez előzetesen tervezgetni és vásárolni is kell. Szeretek főzni. Macskás háztartás vagyunk, csendes délután, kora este csak úgy ülni és macskát nézni például jó. Olvasni is jó, és kell is, sok szépirodalmat, hogy ne  csak kifele menjen a sok szöveg, hanem befele is jöjjön!

Ha Ön lenne a Történet, hangszerelve vendége, milyen zenét vinne feltétlen magával?

Négyszer egy perc csendet! Azt mindennél jobban szeretem. Ezen túl, sajnos nem vagyok nagy zeneértő... nos: Freddy bácsi, azaz a Queen, swingek (Cole Porter) klasszikus operaáriák zsenik előadásában, Horowitz... Magamtól soha ne kapcsolok be semmilyen zenét. Tényleg, tulajdonképpen nem zenét, hanem géniuszokat hallgatok szívesen, akik muzsikálnak!