KitűNő - Keresztes Ilonával beszélgettünk 2.

Szerző: FiloSzofi, Lotte

Keresztes Ilonával, a Magyar Rádió népszerű műsorvezetőjével készült riportunk második részét olvashatjátok. Ezúttal a gyerekvállalás, illetve a "nem várt vendég" felbukkanásával megjelenő krízishelyzet áll a beszélgetésünk középpontjában.

Korábbi beszélgetésünket annál a felvetésnél hagytuk abba, hogy jó volna, ha szót kapna egy, a trendekkel ellentétes életút-modell, amely sokakat inkább elvezethet a boldogsághoz. Ebben a modellben hangsúlyos a női méltóság megőrzése, de az igaz vágyaink (és félelmeink) feltérképezése is.

Hol lehet tere az erről való beszédnek?

Úton-útfélen.

Mégis úton-útfélen hallgatásba ütközünk. A családi történetekben a női szál sokszor szakadozott, titkokkal teli. Mintha mi nők is nehezen beszélnénk saját, nőiségünkkel kapcsolatos élményeinkről. Mintha nehezen menne a tapasztalatok továbbadása. Szemérmesség az oka vajon?

Nekem sem könnyű a saját értékrendemről bárhol, bármikor beszélni. Ha én nyitott vagyok is, nem tudni, a másikban milyen sebzettségeket érint egy téma.

Azt tapasztalom, hogy az én értékrendem, életformám ma ritkaság, kuriózumnak számít. Az emberek többsége eltátja a száját: „Ti már 25 éves házasok vagytok?!”, „ Négy gyereked van? – És egy apától?”, „Te soha nem csaltad meg a férjed?” Nekem ezek az életem evidenciái, másoknak pedig extremitás. Ezért amikor beszélek róla, a reakciók is nagyon sokszínűek.

Találkozol előregyártott ítéletekkel?

Sokan azt gondolják, hogy tükörsima jégen csúszok előre akadálytalanul, pedig naponta küzdök dilemmákkal, nevelési nehézségekkel, emberi konfliktusokkal. Az viszont igaz, hogy vannak olyan sarokpontok, amelyektől nem térek el. A problémáimat is úgy oldom meg, hogy ezeket bekalkulálom. Van, aki például túl erkölcsösnek tart, olyannak, aki nem elég bevállalós.

Van, aki a csodálkozáson kívül irigykedik is, esetleg frusztrálja az életem. Ilyenkor persze az ember inkább elhallgat, hogy ne okozzon kellemetlenséget a másiknak. Azt sem szeretik, ha prédikál az ember. Sokkal jobb az, ha rákérdeznek valamire, és arra válaszolok annyit, amennyit be tudnak fogadni.

De lehet, hogy ilyenkor sem kellene elhallgatni, hiszen a negatív érzelmek mögött is a téma iránti érdeklődés húzódik meg.

Ilyen szempontból én jó helyzetben vagyok, a médián keresztül hallathatom a hangomat, sok helyre hívnak beszélgetni, és a fiatalokat a párkapcsolat mindig érdekli.

Ha párválasztás előtt álló fiatalokkal beszélgetsz, mi az, amiben leginkább eltér a véleményetek?

Ahogy a testi kapcsolatról gondolkodom. Nem szeretem a szüzességet a tisztasággal azonosítani, mert ez azt sugallná, mintha a szexuális élet nem lehetne tiszta és a gyönyörűséggel valami baj lenne. Ez nem igaz. De elköteleződés nélkül lehet vele úgy bánni, hogy akadályozza a tisztánlátást, sérti az emberi méltóságot vagy ellopja a másik bizalmát, esetleg a legszebb éveit.  Nekem evidens volt, hogy a teljes önátadás nem jár akárkinek, de sok fiatalnak ez majdnem elképzelhetetlen. Nehéz dió ez a téma. Éppen tegnap találkoztam egy lánnyal, akit öt év együttélés után hagyott el a szerelme. Ezalatt végig arról volt szó, hogy majd lesz esküvő, csak nem tudjuk, mikor. Aztán egyszer csak már nem volt fontos annyira, majd beleszeretett valaki másba. A lány konkrétan azt élte át, mintha elvált, vagy megözvegyült volna. Éppen annyi idős, hogy mire ebből nagyjából kigyógyul, talán már késő lesz újra építkezni. A hozzáillő fiúk pedig a nála jóval fiatalabbak között keresgélnek.

Ide tartozik még, hogy az emberek sokszor nem gondolnak bele, hogy minden szexuális együttlétből gyerek lehet, akinek az életéért felelnek majd.

A „konzervatív” véleményeid miatt nem csóválják elnézően – esetleg kissé lenézően - a fejüket?

Hogy ki mit gondol, azt nem tudom. Amit mondanak, abból inkább a csodálkozás jön át. Van, hogy megkérdezik, nem sajnálom-e az elszalasztott lehetőségeket. Ilyenkor próbálom megmutatni, hogy olyan kincs van a kezemben, amit nem akarok egy-egy kalandért, élményért összetörni, egyszerűen nem érné meg.

Az is sokszor előfordul, hogy egy konzervatív, „jó családban” is megtörténik ugyanaz, mint „másokkal”: bepottyanhat egy nem várt gyerek…

Hát igen! Ilyenkor nagyon nehéz jól reagálni. Egy pillanat alatt átértékelődik minden eddigi kapcsolat. Megjelent egy új családtag, akit már nem lehet meg nem történté tenni. Örökre nyomot hagy a családtagokban, bármi történjék vele később. Ezt mindenki tudja. Egy pillanat alatt világossá válik, hogy mekkora a baj. És ezen a ponton elhatalmasodik a félelem és a szégyen, ami a legrosszabb döntések gyökere.

Pontosan mi az, amit szégyellnek?

Hogy nem tudtak egy olyan remekbeszabott gyereket produkálni, aki szépen férjhez megy/megnősül, aztán gyereke születik. Ehelyett itt áll a gólyatábor után nagy pocakkal. Ezt föl kell vállalni a nagymama előtt is, aki elmondhatja, hogy már tízévesen egy nagy pofont kellett volna adni annak a gyereknek. A templomban is, ahol nagy megdöbbenésre lehet számítani, a munkahelyen és a szomszédoknak is el kell mondani, a barátaink is megtudják, ahol épp most szervezik a gyerek esküvőjét, miközben az én lányom szoknyája „elöl rövidedik, hátul hosszabbodik” – hány népdal megénekelte ezt a helyzetet! Ezek nagyon fájdalmas dolgok.

Erről az jut eszembe, amikor gyerekként rossz jegyet kaptam, és első felindulásból legszívesebben elbujdostam volna. El ugyan nem szöktem, de voltak tipikus romboló-menekülő reakcióim, jellemzően a „baj”-hoz képest meglehetősen aránytalanok. Pedig a szüleim nagyon szerettek, és sosem bántottak.

Ma is bennem van az emléke, ahogy elönti az agyamat a pánikgőz, és mindenféle valóságmágiás gondolataim támadnak, hogy ne az legyen, ami van. És persze pont ilyenkor csináltam a nagyobb bajt. Mintha késsel hadonásznék, de a problémát nem tudom kivágni a horizontból, ellenben jól megsebzek mindenkit magam körül…

Igen, sokszor épp ez történik egy nem várt gyerek érkezése körüli pánikban is. Nekünk fáj valami, de még több fájdalmat adunk tovább, leginkább annak a megszületendő gyermeknek, az unokánknak, aki semmiről sem tehet. Az első gondolat, hogy a legegyszerűbb szabadulni a helyzetből, elvetetni a gyermeket, és nincs több gond. De ez hatalmas tévedés! Tudnunk kell, hogy nemcsak a nagypapa emléke él örökké. Ez egy életre szóló batyu.

Hogy lehet akkor mégis, hogy anyák, akik már tudják, mit jelent életet adni, a saját lányukat biztatják, hogy vetessék el a gyereket?

Egyszerűen félnek. Durva kifejezés, de az első pillanatban ez egy elmeborult állapot. Nem tudni, kiből micsoda félelmek szabadulnak fel, amelyek ezt előidézik. Sokszor elég egyetlen biztató szó vagy elfogadó együttérzés, hogy a félelem után egy kis öröm is megjelenjen. Egyébként ismerek ilyen babákat és nagymamákat, akik túlélték az első nehéz hónapokat, és most nagy szerelemben főzik együtt a barackot a balatoni kertben. Persze, hogy a gyereknek fel kell majd dolgoznia, hogy így érkezett a világra, de ez még mindig jobb, mintha nem élne. Mi pedig azért vagyunk mellette, hogy ebben segítsük.

Mit tehetünk kívülállóként?

Például, amit most: beszélhetünk róla. Előre lehet edzeni magunkat az éles helyzetekre józan állapotban végiggondolt gondolatokkal. Azzal, hogy tisztázzuk, milyen értékeink vannak, amelyekkel ilyenkor ütközhetünk, és amelyekről mégsem akarunk lemondani.

De a döntéshelyzetben lehet, hogy úgy érezzük, a mostani szituáció felülír mindent.

Az eddigi beszélgetéseim alapján állíthatom, hogy az abortuszra váró nő mindig tudja, hogy egy gyermek életéről van szó, csak önvédelemből „elfelejti”. Sokan elmesélték, hogy meglátták a teszten a két csíkot, és az első reakció az öröm volt, hogy itt egy kis élet jelentkezik. Ez azonban csak egy pillanatig tart, mert rosszkor történik mindez – és a félelem elnyomja az életösztönt.

Kijön a fürdőszobából a teszttel, és ránéz a párjára…

Nagyon sok múlik az első reakciókon, különösen az apáén. Aztán elmesélik a testvérnek, barátnőnek, akik szintén reagálnak valahogy. Erre mondom, hogy fel lehet rá készülni, hogy ne a saját rémületét lássa tükröződni az arcunkon. Lélekjelenlét és felkészültség kell a megfelelő helytálláshoz.

A kismama ilyenkor mindig megerősítést, elfogadást vár. Ha csak egy barátnő van, aki azt mondja: „figyelj, cuki lesz, melletted vagyunk!”, már az is segíthet.

Ahogy te beszélsz, abból az következik, hogy a magzat alapvetően megmentendő. De mi van, ha az anya mást gondol az életről, az élet kezdetéről?

Mondom, az én tapasztalatom az, hogy minden nő valahol tudja, hogy egy gyermek életéről van szó. Viszont sok érvelés kering arról, hogy akit hordoz, az még nem ember az elején. Sejtcsomó, élősködő, de mindenképpen valami, ami a női önrendelkezés útjában áll. Az abortusz lehetőségét a törvény TB támogatásért biztosítja. Ez megzavarja azokat, akik amúgy is menekülni akarnak. Ha törvényes, akkor jó. Nagyon sokat kellene beszélni a magzati létről is, hiszen már szinte mindent tudunk róla. Fényképek, videók léteznek az első pillanatától kezdve. Már nem filozófiai kérdés, hogy ő kicsoda és mikortól van.

Ha van egy belső tudásunk arról, hogy a fogantatással életet hordozunk, és van bennünk egy ösztönös igenlése az életnek, mi az az ellenerő, ami ezzel szemben hat? A racionálisnak gondolt önérdek áll szemben az ösztönök sugallta önérdekkel?

Kondicionálva vagyunk a veszélyérzetre. A gyerek a magyar társadalomban még mindig érték, mégis a fiatalok úgy tanulnak a gyermek fogantatásáról, mint amit minden eszközzel el kell kerülni. Nem azt tanítják meg nekik, hogy vigyázzon magára és a testére a szerelemben, ne feküdjön le azzal a fiúval, aki erre még éretlen, hanem felsorolják neki, hogyan akadályozhatja meg a „terhességet” Védekezz! Szerelem, és gyerek körül általában ez az első impulzus. A következő pedig az, hogy vigyázz, mert nem biztos, hogy el tudod tartani! Ebből kéne aztán egyedül megszülnie egy fiatalnak azt az igent később, hogy akarok gyereket. Az egyre gyakoribb pszichés meddőség hátterében is ez állhat sok esetben.

A férfiak könnyebb helyzetben vannak, hogy nem az övék a végső döntés a magzat életéről, vagy inkább kiszolgáltatottabbak?

Nagy tévedés, hogy a fiú megúszhatja szárazon. Ugyanis nem a lánynak van gyereke, hanem kettejüknek. Ha a lány megtartja, a fiú is apa lesz, ha elveteti, az ő gyásza is lesz, amit egész életében hordoz majd magával.

Ha a kapcsolat elől menekül el, egész életen át tarthat ez a menekülés. Aztán, nem is hinnétek, milyen gyakran megtörténik, hogy később felbukkan az egykor félrelépésből született gyermek …Pont úgy, mint a filmekben.

Ha azt mondtuk, hogy a nők nehezen kommunikálnak, a fiúkra vajon mi a jellemző, tudnak beszélni a gyerek-témáról? A félelmeikről, vágyaikról? Ők hogyan kezelik a pánikot?

Volt egy előadásom egy fiúosztályban. A végén odajött egy srác, aki elmondta, hogy lehet, hogy a barátnője terhes, mit csináljon? Jeges rémület volt a szemében. Előtte órákon át beszélgettünk a szexről, nagyon vagány volt ő is, mint a többiek, de nyílt színen természetesen nem merte felvetni a saját gondját. Úgy láttam rajta, mintha egyszeriben tíz évvel lenne öregebb a többieknél, és volt némi büszkeség is a szemében, hogy hiszen neki gyereke lehet, de azt is tudta, hogy ez most így nagyon nincs rendjén, és pontosan érezte azt is, hogy életre szóló hatás az életén ez a hír.

Valahogy nem tudatosul a gyerekekben, bármennyire is felvilágosultak, hogy minden egyes szexből gyerek lehet, akkor is, ha szuper fogamzásgátlót vagy málnaízű óvszert használnak.

A te fiaid kivel beszélik meg az efféle kérdéseket?

Intimebb kérdésekben inkább az apjukkal, de nem vagyunk szégyellősek ebben a témában. Ha a lány szemszögéből kíváncsiak valamire, akkor mindig hozzám fordulnak. Szeretik hallgatni a mi közös történetünket is, sőt a korábbi szerelmeinkről is sokat faggattak. Abból is sok erőt meríthetnek, ha hallanak a mi esendőségünkről, bénázásainkról. Persze nem tartozik minden a gyerekre, a szülőnek is lehetnek titkai.