Babó és Bigyó

Szerző: FiloSzofi

Ben Rice: Babó és Bigyó (Ulpius-ház, 2002.)

Egyéjszakás, ifjúsági kategória. Több mint egy hete olvastam, ami egy ilyen könyvnél azt jelenti, hogy már leülepedett.
Egy kamaszfiú elbeszélése a kishúga két képzeletbeli barátjának, Babónak és Bigyónak elvesztéséről, és ennek szomorú következményeiről. Van benne valami borzongató azon túl is, hogy szomorú a történet. De a borzongást nem a történetben leírt tragédia okozza, hanem a szembesülés a kamaszos világlátással, amiben én is komolyan érintve voltam, és talán vagyok is még. A kamaszos itt nem a nyelvben jelenik meg, (szerencsére, mert azt eddig csak a Zabhegyezőben tudtam igazán értékelni), hanem az események logikájában. Itt a szűkebb és tágabb külvilág viselkedik úgy, ahogy az kamaszlogikus. Azaz nincsenek igazi kívülállók, csak különböző viszonyulások, mindenki a maga motivációja szerint, legyen az gyerek, vagy felnőtt. Tehát a téma nem a felnőttársadalomba való betagozódás, vagy éppen a kívülmaradás kínja, hanem az együttélésé. Mintha túl szűk lenne hely a mindenki vágyképeinek, a saját világok együttéléséhez.

Amikor az ember azon kapja magát, hogy már felnőtt, akkor észreveszi, hogy sok minden nem változott meg, ha mégis, leginkább az elvárásaink egymással szemben, mert elvileg mi vagyunk a társadalomnak az a része, amelyik hajtja a motort.

Nem kell allegorizálni a történetet, bennem mégis elindult egy ilyen szál, főleg, talán azért is, mert a meséjét nagyon nem szeretném elmondani, keresni kellett mégis egy utat, hogy elmondhassam, amit szeretnék.

Van, aki él, és van, aki meghal. Aki él, annak a saját világa össze tud kapcsolódni másokéval, és hatóképességgé változik. És van, aki meghal, mert az ő világának nincs valutája a többiekéhez.

Törékeny pillanat, mikor a fiúnak sikerül egyszer a saját ábrándja köré szervezni mindenki mást - szinte az egész város eljön Babó és Bigyó, a képzelt barátok temetésére. A húgát nem sikerül meggyógyítani, a pillanat elmúlik, de legalább itt volt.