Egy nem titkos titok a házasságról

Szerző: FiloSzofi

Tegnap ugyan véget ért a Házasság hete, de itt a blogon még csak az elején járunk egy tematikus beszélgetés-sorozatnak.

Gustavo Aimar

Az egyik interjúra készülve próbáltam elmagyarázni a kiszemelt alanynak, hogy nem szeretnénk belefulladni valami unalmas házasság-propagandába, amellett, hogy egytől egyig házas nőkként  nyilvánvaló, hova tettük le a voksunkat. De ez a mi igenünk legyen csak földbe szúrt bot, amire jó hosszú madzagot kötöttünk, hadd bóklásszon el a beszélgetés jó messzire, de vissza is találjon. Az lenne a jó, ha oda is elvezetne, amit még a tegnapi kecske nem legelt le.

Az igazság az, hogy én mindig akartam a házasságot, vagyis egyértelmű volt, hogy házasságban fogok élni, gyerekeim lesznek és kész. Aztán persze gyorsan kiderült, hogy nem magától "nő ki", mint a vasfog, de azért benne maradt a jövőképemben.

Volt idő, amikor önprovokációként felvetettem, hogy belefér-e ebbe a keretbe, hogy közben nagy művész leszek, de gyorsan bevallottam, hogy ez póz, kötelező intellektuális fordulat, valójában egy kicsit sem szeretném egyedül leélni az életemet. Sokkal életszerűbb úgy fogalmazni, hogy minden tartozékomat szeretném bevinni abba a házba, ami a házasság, és ebben senki nem is akart megakadályozni.

Kidolgozott elméletem nem volt a munka-gyerekek-művészet-önmegvalósítás összeegyeztetéséről, gondoltam, előre nem állítok akadályokat, ami fontos, majd sikerül: "Semmiben sem lehetünk biztosak, és ez nagyon megnyugtató." - vallom teljes szívvel Antan-Ténusszal a Mumin-völgyből. Ami biztos, azt tudjuk, legfeljebb nem vagyunk róla megbizonyosodva, de arra elég, hogy ne kövessünk el árulást saját magunkkal szemben.

Hosszú a története annak, hogy lettem én egy mondattal is leírható tipikus keresztény családanya, egyáltalán nem volt unalmas meccs, lefutott meg végképp, bár sokkal rögösebb utakat is ismerek tucatszám. És annyira egymondatos sem vagyok, sem igazán tipikus, csak van egy-két jelző, ami után szokás felrajzolni az ember szellemi térképét, amiben sok az igazság, és rengeteg a tévedés. Tudom, mert én is ezt teszem, kivéve, ha hús-vér emberrel találkozom, mert azok mind kivételek.

Azt is elárulom, hogy rezgett is a léc, végül csaknem harminc évesen mentem férjhez, ami egyrészt nem számít, mert az idealizmusomat, a bizalmamat megőriztem, másfelől viszont beszorít: mégpedig a nagycsaládosságra vonatkozó terveim megvalósításában (nem mintha lemondtam volna róla, csak nem foghatom olyan lazán a ceruzát.)

Amitől minden viszontagság és privát nyűg, nyomor ellenére boldog vagyok, az egy pici titok, ami egyáltalán nincs elrejtve: évezredek óta minden réten növő állítás, és talán ugyanennyi ideje próbálja elfojtani egy másik, ami viszont szerintem közönséges gaz: kiírthatatlan ugyan, de nem szabad elhanyagolni.

Kezdjük a gazzal, ami az a nézet lenne, miszerint a házasság valamiféle elfekvő, amit akkor veszünk igénybe, ha már nem tudunk odakint ugrabugrálni.

Ezzel szemben én azt mondom, és húsz évesen ugyanígy hittem, hogy az az ember, az a kapcsolat érdemli a legtöbb adományt, ami a legfontosabb, ami távlattal bír, amiben majd azzá leszünk, és azok maradunk, akik igazán lehetünk ebben az életben.

A rossz nyelvek szerint ettől futnak el a fiúk, ha megérzik a komoly szándékot, de ez hülyeség. A komolyság nem az azonnali lánykérést jelenti, hanem a másik felé tett gesztus, érdeklődés, megnyílás őszinteségét. Az, hogy egy kapcsolatban van-e perspektíva, az szerintem maximum fél év alatt kiderül, bár legtöbbször ennél sokkal hamarabb.

Magam részéről azonnal elment a kedvem a következő lépés megtételétől, ha tudtam, hogy a kettővel azutánit már biztos nem akarom megtenni. Ha ezt tudtam, már az a következő egy lépés is hazug volt (volt, hogy megtettem), és pontosan lehetett érezni, hogy ezektől a hazug gesztusoktól keletkeznek a lelki bőrkeményedések, amik tompítják az érzékenységet.

A házasság előtti korszak szerepe szerintem nem az, hogy mindent összetörjünk, amire egy későbbi, bizalommalteli és lelki kreativitást igénylő életben szükségünk lesz. Leárnyékoló kapcsolatokban élve éppen azoktól a tapasztalatoktól foszthatjuk meg magunkat, amelyek a muníciót adnák a következő életfázis, az optimális esetben házassággal is együttjáró felnőtt élethez. Leárnyékoló kapcsolatnak azt nevezem, aminek a formája nagyobb, mint a tartalma, tehát nem adja meg a kincseit, de elveszi a szabad kilátást.

A felnőtt élet nehéz, és sokszor megrokkan alatta, vagy miatta a házasság, és ebből szerintem sokszor rossz következtetést vonunk le. Elfelejtjük, hogy a házasság elhagyása nem tart minket fiatalon, ahogy a házasság nem csinál belőlünk érett embert.

Szerintem a csapda egy téves logikai következtetéssel modellezhető:

Minden felnőtt boldogtalan.

Minden felnőtt házas.

A házasok boldogtalanok

Ez így rendben is volna (persze nem tartalmilag, csak logikailag!!!!)

És itt szokott következni a csúsztatás: A felnőttek azért boldogtalanok, mert házasok.

Nem, a kettő között nincs ilyen oksági viszony. A kérdés elsősorban az, hogy milyen felnőttek vagyunk.

A házasság feltűnő tünethordozója lehet a megoldatlan ügyeinknek, sérüléseinknek, de a legnagyobb segítség, hogy kiteljesedett felnőtt életet éljünk. Ami a házassággal lezárul, az csak a párválasztás, de ezzel óriási tér is megnyílik előttünk, ahol van hely fejlődni, építkezni, meghódítani az ismeretlent.

Az a baj, hogy sokszor mégis ugyanazon a tíz négyzetméteren járunk fel alá, és esetleg párt váltunk, és másik 10 négyzetmétert választunk ugyanerre a célra.

Az én "titkom" tehát csak annyi, hogy éles volt a szaglásom a zárt terek felismerésére.

És nektek, mi a nem titkos titkotok?