Egy lekésett randevú és a gyermektelenségi adó

Szerző: Lotte   

A javak újraelosztásának mikéntje a jóléti társadalmakban örök vita tárgya. 

Kit adóztassunk jobban? Az autó-tulajdonosokat, a dohányzókat, az ebtartókat vagy azokat, akik önhibájukon kívül, vagy épp nagyon is tudatos megfontolások alapján nem járulnak hozzá a közjavakhoz utódokkal, s nem vállalnak gyermeket? 

Mindenkinek tetsző megoldást találni persze lehetetlen. A nemtetszéshez érveket keresni pedig gyerekjáték, hisz itt a mindig és mindenkor bevethető fegyver, az aduász: a jogok (az autósok-, a dohányosok-, az ebtartók- vagy a gyerektelenek jogainak) sérelme. 

Eközben a takarón messze túlnyújtózkodva fenntartani egy költséges jóléti rendszert, úgyszintén halálra ítélt vállalkozás. Akkor pedig merre tovább? 

Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy előrevetítsük: az Európa-szerte zajló negatív demográfiai változások előbb vagy utóbb ki fognak kényszeríteni egy új típusú szolidaritás-felfogást, ugyanis a jelenlegi jólét és a kiterjedt szociális rendszer már a közeljövőben fenntarthatatlanná fog válni - egyszerűen nem lesz, aki befizetett adójával fenntartsa.

Németországban, ahol a világon egyik legalacsonyabb a gyermekvállalási hajlandóság (egy német nő átlagosan 1,1 gyermeket hoz világra) kapkodnak fűhöz-fához, hogy változtassanak az immár önmozgásos tendencián. Komoly pénzeket forgatnak a családpolitikába - szinte eredménytelenül.

A német háztartások jövedelmi viszonyai

A német családok fele ugyanis gyermektelen. A fiatalok 30%-a választja tudatos életformául a gyermektelenséget, mely elsősorban a magasan képzett nők körében ölt riasztó méreteket. (Ne dőljünk hátra kényelmesen, hogy a probléma távoli, s nem érint minket: gyermekvállalási hajlandóság tekintetében Magyarország is ez európai mezőny végén kullog, a probléma már nem is a küszöbünk előtt, hanem nagyon is idebent van!)

Marco Wanderwitz a CDU/CSU fiatal képviselőcsoportjának vezetője egy javaslattal állt elő a napokban: a gyermektelen, 25 év feletti német állampolgárok fizetésük 1%-val járuljanak hozzá a szociális kiadásokhoz, függetlenül attól, hogy mi a gyermektelenségük oka. Az elképzelés szerint az egygyermekes családok esetén 0,5%-os lenne az adó, két gyermektől pedig megszűnne a fizetési kötelezettség. Wanderwitz mindezt  az alkotmányban is rögzítené, hogy a politikai széljárásnak ne legyen kitéve a szabályozás. (No tessék, ragadós a magyar példa!)

Eszembe jutott  egy, a hatvanas évek elején Németországba emigrált magyar házaspár, akiknek szomszédunkban van nyári-lakjuk. A hazájuktól elszakadt szakmunkás pár tudatosan nem vállalt gyermeket. Jól akartak éni. Ahogy Bandi bá' keresetlen egyszerűséggel és őszinteséggel mesélte: "Úgy döntöttünk, hogy nem kell. Egyszer majdnem lett, de elvetettük. Aztán párszáz márkáért elköttettem magam. Jól is éltünk, sokat utaztunk." Tényleg, repkedtek is sokat, s nemcsak az olasz tengerpartra, bejárták Dél-Amerikát és eljutottak Ausztráliába is. Szép lehetett.

Rájuk gondolok, és az ugyancsak a szomszédságunkban élő házaspárra, akik három gyereküket nevelve, kétkezi munkásként dolgoznak látástól vakulásig, s még a Balatonra sem jutnak el, legfeljebb a gyerekeknek izzadnak ki nagy nehezen egy nyári tábort, miközben próbálják végre felépíteni könnyűszerkezetes házukat. A két emberpárra gondolva azonnal, szemrebbenés nélkül megszavaznám a gyermektelenségi adót!

Németország persze felhördült a javaslatra: "diszkrimináció!", "erőszakos beavatkozás a magánéletbe!", "felháborító jogsérelem!" - harsogta a sajtó. Merkel asszony ugyancsak kategorikus nemet mondott, összekapaszkodva a liberálisokkal, a zöldekkel és a szociáldemokratákkal. És hogy kik azok, akik támogatták az elképzelést? A katolikus családok szövetsége, a bajor szociális miniszter és a CDU/CSU egyes tagjai, akik mernek szembemenni a közhangulattal és Merkel-véleményével. 

Kísértetiesen hasonló mintázat, mint a jelenlegi magyar politika megítélésével kapcsolatban. 

Eközben a valóság az, hogy Németország kihalófélben van. De nem mer lépni.

"Az Európa legnagyobb, leggazdagabb országát vezető elit végtelenül gyáva. Állandóan fél valamitől. Fél a környezeti katasztrófától, az atomerőművektől, az öregedéstől, a túlmelegedéstől, az eljegesedéstől, a német erdők pusztulásától, az uborkától. Egész nap rettegnek a rasszizmustól, az antiszemitizmustól, a fasizmustól. Egy percre sem szűnnek meg aggódni a bébifókákért.( ...) A német szociális törvénykönyv legújabb kiadása pedig tizenkét kötet, több mint háromezer oldal! A mai német állam fizet operajegyet, házassági tanácsadást, női egyenjogúsági tanácsadást, a biciklizők jogait biztosító munkatársat... Jelenleg minden harmadik befizetett adóeuró támogatásra megy, mégis egyre nő az eltartandók száma.(...) A német vezető elit rég lekéste a randevút a valósággal. (Schmidt Mária: Kifosztva és elárulva)

A gyermektelenségi adó persze radikális eszköznek tűnhet, de a demográfiai változások legalább ennyire szélsőséges tendenciákat mutatnak. Ahogy a javaslat kezdeményezői mondták: "A gyermektelenek megadóztatása helyett követelhettünk volna további juttatásokat is a családoknak. Végeredményben ez ugyanaz a vita, mert azt is ki kellene fizetnie valakinek." 

Az a nagy (valóságos) helyzet, hogy előbb vagy utóbb fizetni kell a könnyed jólétért. A valósággal való randevúról persze el lehet késni, de a megrendítő találkozás előbb vagy utóbb bekövetkezik. Mert kikerülni hosszútávon lehetetlen.