Abban az időben, amikor Öregapa
még egyáltalán nem volt öregapa, s az élet megpróbáltatásait fickósan
gyűrte maga alá, kedvenc időtöltése gyanánt minket, gyerekeit heti
rendszerességgel rángatott el a közeli és távoli hegyekbe sportos életet élni.
A kirándulások, síelések, korcsolyázások végeérhetetlen sora alól nem
jelenthetett kibúvót se a szombat délutáni Magilla Gorilla-sorozat, se egy
csacska megfázás, de még egy születésnapi babazsúr sem. A téli túlélőtúrák emlékei közül kirajzolódik
apám képe, ahogy didergő gyerekei száraz zokniért, meleg teáért, fűtött
lakásért való könyörgése hallatán az unalomig ismert koreográfiának megfelelően
terpeszbe vágja magát, s miközben ritmikus kargyakorlatokat végez, büszke
hangját a környező hegyek verik vissza: „Szerjózsa fasza gyerek, Szerjózsa nem
fagy meg!” (Szerjózsa egy szakállas vicc főszereplője, akit valami oknál fogva
bezárnak egy hűtőkamrába, s a megfagyás
ellen ezzel a mondattal biztatgatja magát – ez volt a poéngyilkos változat,
bocs).
Sokáig gondolkodtam azon, miként
tudnálak rávenni benneteket, hogy egy unalmas, testmozgásra felszólító posztnál
a tovább gombra rákattintva növeljétek
olvasottsági mutatónkat, s ráadásul ne kapjatok hányingert az „ép testben ép
lélek”-embereszményt propagáló szösszenettől. S ha már idekattantatok,
villámgyorsan megvilágítom nektek, hogy kerül Szerjózsa a kortesbeszédbe.
Mivel soha életemben nem sportoltam semmit, csak ennek a régi auditív
memóriámba vésődött ezerszer meghallgatott mondatnak tudom tulajdonítani jelenlegi
mozgásőrületemet, amivel most titeket is szeretnélek egy kicsit
megfertőzni.
Kezdetben sport gyanánt csak
gondterhelten vakargásztam a fejem, mert nem leltem azt a mozgásformát, amit pont az én testemre szabott a sors. Ennek okát csapnivaló mozgáskoordinációm mellett
a pénz- és időigényesség jelentette. Kiszámíthatatlan anyasorsomban én is
beleestem abba a hibába, hogy inkább hozzá se fogtam a sportos élethez, mert
tudtam, eleve kudarcra ítélt vállalkozás zsúfolt teendőim közé még a mozgásórát
is besuvasztani.
Aztán egyszer csak lett egy jó barátom, aki
igaz, hogy vénségében már a hamut is mamunak mondja, viszont izompóló-rövidnaci
kombóba öltöztetett izmos testét
meglátva még ma is a nyálam a földig csordul a gyönyörűségtől (igen, neki még ez
a teljesen abnormális szerkó is
csodálatosan áll!). Szóval ez a csinos vénember egyszer azt találta mondani
nekem, hogy ronda önámítás a zsúfolt hétköznapokkal legalizáni a tespedést. Meggyőződése (és izmos teste) szerint csak városi legenda, hogy a
rövid ideig végzett testmozgás kutyafülét sem ér (elég demoralizáló érzés az
első fél órát végigküzdeni mondjuk a szobabiciklin csak azért, hogy a rád
rakódott zsírtömeg egyáltalán ráébredjen arra, hogy no, most kell elkezdeni
égni). Szóval, ha öt felülést csinálsz, már az is a tiéd, és a hasizmaid
ujjongani fognak örömükben.
Mióta ebből az új perspektívából szemlélem a
kérdést, képzeljétek, kiderült, majdnem minden nap van időm a mozgásra, s
rendszerint nem csak pár perc. A projektet azzal kezdtem, hogy heti három
játszótér-vizitet rálőcsöltem Emberre: amíg ő nevelési kérdésekben szakért a
csinos kismamákkal, addig én a közeli sportpályán futom reményteljes köreimet. Így
már csak négy nap marad, amibe bele kell szuszakolnom valahogy a sportot. A
bevállalt testmozgás-forma nagyon függ a gyerekeim aktuális életkorától: a
szobabiciklizés mostanság dobogós helyezettje mindennapjaimnak, a kilátástalan
történelemlecke-kikérdezések a nyeregben ülve rögtön értelmet nyernek – izmosodó
combokkal még tökkelütött fiad makogását is könnyebb elviselni, aki éppen
tizedszerre felejti el a Honfoglalás időpontját.
Régebben a karizmaim voltak
nagyon pengék: kisbabát használva súlyzó gyanánt (nagyjából fél éves korig)
remek bicepsz-tricepsz-hátizom erősítő gyakorlatokat lehet végezni.
Manapság már akkorák a lányok,
hogy 10-15 percet szívesen tornáznak velem együtt. Beszereztem néhány súlyzó
alakú plüss-csörgőt, ők ezzel nyomulnak. Más napokon a
hasizmainkra gyúrunk, ők főleg a hasamon, vagy a lábamon ülve drukkolnak nekem,
és a torna után soha nem felejtjük el megszemlélni a tükörben kőkemény
hasizmainkat.
Huh, ez már egy kicsit bartoserikás, úgyhogy gyorsan befejezem szirupos propagandabeszédem. Talán még itt a végén annyi belefér, hogy halk hálát rebegjek Szerjózsának (és persze neked is öreg molyirtószagú Barátom), hogy megmentettétek testemet, lelkemet a gyeses évek alatti teljes lepukkanástól!
Huh, ez már egy kicsit bartoserikás, úgyhogy gyorsan befejezem szirupos propagandabeszédem. Talán még itt a végén annyi belefér, hogy halk hálát rebegjek Szerjózsának (és persze neked is öreg molyirtószagú Barátom), hogy megmentettétek testemet, lelkemet a gyeses évek alatti teljes lepukkanástól!
5 megjegyzés:
A fűrdőszobatükörben lassan, de biztosan kirajzolódó Botero figura engem is arra késztet, hogy megmozduljak végre. Már vettem futócipőt meg sportórát. Meglepő módon ettől még nem jelentek meg a haskockák. Rendesen meg is sértődtem. Azt hiszem tavaszig marad a Milka, mint az endorfin termelés általam ismert egyetlen eszköze.
"A sport nemcsak testnevelés, hanem a léleknek is az egyik legerőteljesebb nevelőeszköze.
A sport a test útján nyitja meg a lelket."
(Szent-Györgyi Albert)
Én most elkocultam, látszik is a lelkiállapotomon, de ajánlok egy kollektív mozgási lehetőséget családoknak: http://belepescsaladostul.mindenkilapja.hu/
Nem akarok a lelkedben túl mélyre kotorászni Frajdkakas, de ez a puhány hozzáállás csak azt jelentheti, hogy ifjúkorodból hiányozhattak az olyan jelentős férfialakok, mint Szerjózsa, vagy Izomagy-bácsi. De ne aggódj, Botero így is imádni fog, ha beesik hozzád egy röpke analízisre!
Irma néném nem túloz, tényleg úgy képes tornázni, hogy minimum 1, de inkább 2-3 gyerek lóg rajta. Kedvenc mutatványom a szoptatás szobabiciklin, ami - a ritmikus mozgásnak hála - altatónak is kiváló, sőt Irma közben még olvasni is képes! Nekem meg marad a bűntudat, ahogy a szoptatós fotelben tespedve szemlélem a 20 kilóhoz közeledő súlykülönbséget kettőnk között...
Mintha hájjal kenegetnének.. (ugye így mondják, az ilyen szólásokat időnként keverem)Egyébként csak arról van szó, hogy valamivel kompenzálnom kell a köztünk lévő majd 10 év korkülönbséget. Amúgy harminc évesen két gyerekkel még én se voltam olyan hiú, mint mostanság. Négy gyerekkel, negyvenhez vészesen közelegve nem engedheti meg magának az asszony, hogy ha az emberek ránéznek, akkor azt gondolják:"szegény nő, na neki NEM sikerült az élet"
Megjegyzés küldése