Szerjózsa fasza gyerek!

Szerző: Fakirma

Abban az időben, amikor Öregapa még egyáltalán nem volt öregapa, s az élet megpróbáltatásait fickósan gyűrte maga alá, kedvenc időtöltése gyanánt minket, gyerekeit heti rendszerességgel rángatott el a közeli és távoli hegyekbe sportos életet élni. A kirándulások, síelések, korcsolyázások végeérhetetlen sora alól nem jelenthetett kibúvót se a szombat délutáni Magilla Gorilla-sorozat, se egy csacska megfázás, de még egy születésnapi babazsúr sem.  A téli túlélőtúrák emlékei közül kirajzolódik apám képe, ahogy didergő gyerekei száraz zokniért, meleg teáért, fűtött lakásért való könyörgése hallatán az unalomig ismert koreográfiának megfelelően terpeszbe vágja magát, s miközben ritmikus kargyakorlatokat végez, büszke hangját a környező hegyek verik vissza: „Szerjózsa fasza gyerek, Szerjózsa nem fagy meg!” (Szerjózsa egy szakállas vicc főszereplője, akit valami oknál fogva bezárnak egy hűtőkamrába,  s a megfagyás ellen ezzel a mondattal biztatgatja magát – ez volt a poéngyilkos változat, bocs).

Sokáig gondolkodtam azon, miként tudnálak rávenni benneteket, hogy egy unalmas, testmozgásra felszólító posztnál a tovább gombra rákattintva növeljétek olvasottsági mutatónkat, s ráadásul ne kapjatok hányingert az „ép testben ép lélek”-embereszményt propagáló szösszenettől. S ha már idekattantatok, villámgyorsan megvilágítom nektek, hogy kerül Szerjózsa a kortesbeszédbe. Mivel soha életemben nem sportoltam semmit, csak ennek a régi auditív memóriámba vésődött ezerszer meghallgatott mondatnak tudom tulajdonítani  jelenlegi mozgásőrületemet, amivel most titeket is szeretnélek egy kicsit megfertőzni.

Kezdetben sport gyanánt csak gondterhelten vakargásztam a fejem, mert nem leltem azt a mozgásformát, amit pont az én testemre szabott a sors. Ennek okát csapnivaló mozgáskoordinációm mellett a pénz- és időigényesség jelentette. Kiszámíthatatlan anyasorsomban én is beleestem abba a hibába, hogy inkább hozzá se fogtam a sportos élethez, mert tudtam, eleve kudarcra ítélt vállalkozás zsúfolt teendőim közé még a mozgásórát is besuvasztani.

 Aztán egyszer csak lett egy jó barátom, aki igaz, hogy vénségében már a hamut is mamunak mondja, viszont izompóló-rövidnaci kombóba öltöztetett  izmos testét meglátva még ma is a nyálam a földig csordul a gyönyörűségtől (igen, neki még ez  a teljesen abnormális szerkó is csodálatosan áll!). Szóval ez a csinos vénember egyszer azt találta mondani nekem, hogy ronda önámítás a zsúfolt hétköznapokkal legalizáni a tespedést. Meggyőződése (és izmos teste) szerint csak városi legenda, hogy a rövid ideig végzett testmozgás kutyafülét sem ér (elég demoralizáló érzés az első fél órát végigküzdeni mondjuk a szobabiciklin csak azért, hogy a rád rakódott zsírtömeg egyáltalán ráébredjen arra, hogy no, most kell elkezdeni égni). Szóval, ha öt felülést csinálsz, már az is a tiéd, és a hasizmaid ujjongani fognak örömükben.

 Mióta ebből az új perspektívából szemlélem a kérdést, képzeljétek, kiderült, majdnem minden nap van időm a mozgásra, s rendszerint nem csak pár perc. A projektet azzal kezdtem, hogy heti három játszótér-vizitet rálőcsöltem Emberre: amíg ő nevelési kérdésekben szakért a csinos kismamákkal, addig én a közeli sportpályán futom reményteljes köreimet. Így már csak négy nap marad, amibe bele kell szuszakolnom valahogy a sportot. A bevállalt testmozgás-forma nagyon függ a gyerekeim aktuális életkorától: a szobabiciklizés mostanság dobogós helyezettje mindennapjaimnak, a kilátástalan történelemlecke-kikérdezések a nyeregben ülve rögtön értelmet nyernek – izmosodó combokkal még tökkelütött fiad makogását is könnyebb elviselni, aki éppen tizedszerre felejti el a Honfoglalás időpontját.

Régebben a karizmaim voltak nagyon pengék: kisbabát használva súlyzó gyanánt (nagyjából fél éves korig) remek bicepsz-tricepsz-hátizom erősítő gyakorlatokat lehet végezni.

Manapság már akkorák a lányok, hogy 10-15 percet szívesen tornáznak velem együtt. Beszereztem néhány súlyzó alakú plüss-csörgőt, ők ezzel nyomulnak. Más napokon a hasizmainkra gyúrunk, ők főleg a hasamon, vagy a lábamon ülve drukkolnak nekem, és a torna után soha nem felejtjük el megszemlélni a tükörben kőkemény hasizmainkat.

Huh, ez már egy kicsit bartoserikás, úgyhogy gyorsan befejezem szirupos propagandabeszédem.  Talán még itt a végén annyi belefér, hogy halk hálát rebegjek Szerjózsának (és persze neked is öreg molyirtószagú Barátom), hogy megmentettétek testemet, lelkemet a gyeses évek alatti teljes lepukkanástól!