Reggel 8-ra mindkettőnk összes idegszála pattanásig feszült állapotba került. Ő, miközben egyik szobából a másikba rohangálva kereste barna övének leesett bujtatóját, inkább már nem is mondott semmit. Mindenkinek jobb lesz így. Pedig ha valakinek, hát neki tényleg fát lehet aprítani a hátán.
Én kevésbé szótlanul, a tükör előtt állva, ziláltságom külső jegyeinek eltüntetésével küzdve mint egy fúria, sziszegtem magam elé: „hogy lett ilyen idióta a mi három gyerekünk?”
Az éjszaka kezdődött minden. Kicsi nem volt hajlandó elaludni saját helyén, én pedig túl fáradt voltam, hogy félórán át üldögéljek az ágya mellett. Így aztán mellettünk kötött ki.
Szoroskodtunk hajnal fél kettőig a hitvesi ágyban, mikor váratlanul átvágtatott hozzánk Középső: „borzalmasan zsibbad a kezem!” felkiáltással. Masszírozás, sírás, még mindig zsibbad, újra, tornáztatás: öt sikoltozó perc, ami épp alkalmas arra, hogy kettétörje az eleve későn kezdett éjszakát. Visszavittük a két Kisebbet, s némi hánykolódás után álomba ájultunk. De 5.23-kor átrobogott Nagy: „rettenetesen korog a hasam, kérek kakaót!”- jajveszékeléssel. És sorra jöttek elő, borzosan és párnaráncosan, aranyos álomszagukat hátrahagyva, kérve, követelve, sírva, veszekedve. Aztán folytatták: pillanatok alatt összevesztek zseblámpán, kitört nyakú zsiráfon és kakaóval csöpögtetett rajzon. Emelkedő adrenalin szint és vérnyomás értékek mellett értük el a hét órát. Ekkora sikerült úgy feldúlniuk a lakást, hogy újabb 20 perc telt azzal, míg több-kevesebb sikerrel elértük, hogy végre elpakolják maguk után az elhajított pizsama felsőket, a szanaszét hagyott ceruzákat és a szétcincált kiflidarab morzsáit.
Szoroskodtunk hajnal fél kettőig a hitvesi ágyban, mikor váratlanul átvágtatott hozzánk Középső: „borzalmasan zsibbad a kezem!” felkiáltással. Masszírozás, sírás, még mindig zsibbad, újra, tornáztatás: öt sikoltozó perc, ami épp alkalmas arra, hogy kettétörje az eleve későn kezdett éjszakát. Visszavittük a két Kisebbet, s némi hánykolódás után álomba ájultunk. De 5.23-kor átrobogott Nagy: „rettenetesen korog a hasam, kérek kakaót!”- jajveszékeléssel. És sorra jöttek elő, borzosan és párnaráncosan, aranyos álomszagukat hátrahagyva, kérve, követelve, sírva, veszekedve. Aztán folytatták: pillanatok alatt összevesztek zseblámpán, kitört nyakú zsiráfon és kakaóval csöpögtetett rajzon. Emelkedő adrenalin szint és vérnyomás értékek mellett értük el a hét órát. Ekkora sikerült úgy feldúlniuk a lakást, hogy újabb 20 perc telt azzal, míg több-kevesebb sikerrel elértük, hogy végre elpakolják maguk után az elhajított pizsama felsőket, a szanaszét hagyott ceruzákat és a szétcincált kiflidarab morzsáit.
Mikor 7.40-kor puszit nyomtunk az iskola előtt Busafej, majd 7.55-kor Tüskeböki és Csupamosoly kobakjára, az ovi kapuján kilépve megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Hogy néhány perc múlva alattomosan körbefonjanak újra a lelkiismeret hangjai: „Hogy lehettünk ilyen türelmetlenek, ilyen idegesek szegény pici, ártatlan gyerekekkel!”
Most mindjárt dél és rájuk gondolok. Vajon mit csinálhatnak?! Úgy, de úgy megölelném őket!
1 megjegyzés:
Le sem írom, hogy 6 gyerekkel hogyan csináljuk, hosszú és nem mindig vidám történet lenne. :)
Megjegyzés küldése