Bóvliháború

Szerző: Fakirma

Bölcsőhalál

Mónipóni története mélyen megrázott. Gyors kimúlása csak a legkisebb rossz volt gaztettei közül, néhány könnycsepp, átszorongott éjszaka, szembesülés az elmúlás elkerülhetetlenségével, szülői szentségelés, hipp-hopp, és egy közepesen ostoba pszichológus néhány ülés alatt helyrepofozza a család lelki békéjét.

Móni és barátai ennél nagyobb szemétségekre is képesek. Lotte szívhez szóló történetét, melyben a kicsi lánya szívéből kipattanó vágy az anyai tipródáson keresztül eljut a karácsonyfa alá, a sajátoménak érzem. S a hozzászólások alapján azt sejtem, vagyunk még ezzel néhányan.
Mint minden trendi anya, én is nagy hangsúlyt fektetek  gyermekeim  intim szférájának koruknak megfelelő, személyiségüket fejlesztő, lelkileg építő játékok elárasztásával. Elméletben maradéktalanul. A kivitelezés hagy némi kívánnivalót maga után. Az antropozófiától megfertőzött kölesbarát referenciacsoportomnak hála, az elvek és a valóság közt tátongó szakadék az egészségesnél nagyobb mértékben mardossa lelkiismeretemet.

Úgy kell nekem. És úgy kell neked is Lotte. Ha következetes, türelmes, egyértelmű értékrendet közvetítenénk  gyerekeinknek, most nem kellene nyifognunk az ízléscibáló szörnyetegek miatt. Gyerekeink pedig büszkén és magányosan mászkálhatnának a fogyasztói társadalom rabságában sínylődő pajtásaik között.

A  giccskolónia természetesen  nem azért gyarapszik nap mint nap új lakóval a gyermekszobában, mert ronyózom a kölykök marginalizálódásától. Lusta vagyok küzdeni. Helyes alternatívát mutatni. Következetesnek lenni. Mellesleg a fogyasztói társadalom gnómjaként röhejes lenne vörös körmeimmel a természetes egyszerűség értékeiről papolnom. Annyira még az én gyerekeim sem hülyék, hogy bevegyék a maszlagot.

Marad a kompromisszum. No meg a remény, hogy ha az értéktelen bóvlik mellett felsorakoztatom a hitem szerint értékes bóvlikat, akkor nem csak rohadt sok kacat lepi el az életünket, hanem idővel rájönnek maguktól, minek érdemes a rabjává válni.

Mónipóni valami véletlen folytán elkerülte leánykáim figyelmét. A karácsonyfa alá azonban megérkezett Úszó Baba és Cicciobello. Úszó Baba nem zavart sok vizet. Azon kívül, hogy bután bambul a semmibe, nem csinál mást, mint a vízben fötör. Nálunk mindössze egy fürdőkádnyi víz  erejéig. No, nem azért, mert megfulladt, Mónipónival ellentétben makkegészségesen hever a játékos kosár alján a többi kacat között. Ojónak elégnek bizonyult egyetlen fürdés a felismeréshez, hogy egy ronda, műanyag, butafejű baba, még ha csapdos is a vízben,  alapjában véve unalmas és demoralizáló játszópajtás.

Ciccobello két napig vinnyogott az életünkben. Lázasan. A baba arcát időnként lázrózsák lepik el, a fülébe dugott hőmérő pedig vészjósló pirossággal villog. Mindezt, érthetetlen okok miatt, éles, visító hangok kíséretében teszi. Aki már tartózkodott beteg gyerek közelében, tudja, hogy a lázas gyereket onnan lehet felismerni, hogy rohadtul csendben van. Ezt a babát - a valódival ellentétben - könnyedén meg lehet gyógyítani néhány cumisüveg gyanús folyadék segítségével, és egy hatalmas epidurális injekcióval.

Nem kétséges, alattomos, gusztustalan jószágokról beszélek. A szerethető, emberséges világba vetett hitet ingatják meg. Emlékeztek Momóra, akit a Szürke Urak egy beszélő babával próbáltak megvesztegetni? A legégőbb az egészben, hogy bedőlünk az időrablóknak. Először vérben forgó szemekkel hörögjük, nem, ezt aztán semmiféleképpen sem, aztán a játékbolt polca előtt zavartan motyorászunk, végül ott lapul a karácsonyfa alatt, vagy a szülinapi torta mellett a cucc, s mi izgatottan lessük a gyermekünk arcát elöntő boldogságot. Minden pénzt megér az a két perc. Az a fürdés. Az a két nap.

Aztán a ragyogó arc és a játék is eltűnik a hétköznapok szürkeségében. Ilyenkor előkerülnek azok az ajándékok, amelyek Szuperajándék árnyékában ezidáig bontatlanul szomorkodtak: könyvek, kártyák, kirakók, társasjátékok. S bár az arc nem ragyog tőlük látványosan, de évekig hűséges barátaink maradnak: a téli esték összebújós olvasásai, a tengerparti homokban  vívott kártyapartik és az éjszakákba nyúló véres játékcsaták diadalmaskodnak mónipónik felett. Mert szerencsére a gyerekek az őket érő intenzív agymosás ellenére világosan tudják, hogy a műanyag interaktív fiszfaszok szart sem érnek, s a világon a legklasszabb dolog együtt lenni a szintén intenzív agymosást elszenvedő testvérekkel és szülőkkel.

Nagy mázli, hogy a fogyasztói társadalmat elutasító konzumkényszeres szülőkről is gondoskodik a fogyasztói társadalom. Egyre szaporodnak a Katica és a Pagony kistestvérei, ahol emelt fővel, tiszta lelkiismerettel cseszhetik el férjük fizetését fizetésüket a tudatos anyák. Korunk azt is lehetővé teszi, hogy kölykeink polcait és játékos kosarait csupa olyan gyermekbarát cucc árassza el, ami a fantáziát és kreativitást nem abuzálja. Mennyivel barátságosabb egy bomlásnak indult horgolt Boribon, mint egy fejevesztett sellőpóni!

Közeledik Ojókánk négy éves szülinapja. Az Úszó Baba öt percnyi tündöklése után van képe vízben úszó Barbie babát kérni. Azért mindennek van határa.

Szerintetek megkapja?