A mimóza és a szülés

Szerző: Lotte   

Szép lassan araszolok a negyedik szülésem felé, nem csoda, hogy megakadt a tekintetem az Index véleményrovatának egy néhány nappal ezelőtti címén. „Én most egy ideig nem szülök” – sommázta az írás tartalmát a cikk jegyzője. Pillanatok alatt leperegtek lelki szemeim előtt azok a lehetséges szörnyű komplikációk, szülési nehézségek, fájdalmak, amik ilyen kategorikus címadásra késztethették a szerzőt. Legyőzve szorongásaimat, mégis úgy döntöttem, elolvasom az írást, hátha tanulsággal szolgál.

Bevallom, már a cikk leadje is merőben mást hozott, mint amire számítottam: „Kevés embernek adatik meg, hogy a bizonyosság pillanatában, mikor kiörömködte magát a születendő gyermeke okán, hogy ne az legyen a második, legfeljebb a harmadik gondolata: mennyibe fog ez kerülni?”

Próbáltam felidézni, mik kavarogtak bennem akkor, mikor negyedszerre élhettem át a két csík megjelenését a tesztablakban: nem, biztos, hogy sem másodszorra, sem harmadszorra nem ez ugrott be, így hát konstatálnom kellett, hogy a boldog kevesek közé tartozom. Aztán következett a hosszadalmas leírás arról, milyen borzalmak vártak szegény „nem tervezett gyermek” szüleire, hisz ők „nem spórolhattak ÉVEKET (!) előre a szülésre”. (Komolyan gondolja valaki, hogy egy gyermek azért születik meg, mert a bankszámlán egyszer csak rendelkezésre áll egy kikalkulált összeg? !) Nos, főhősnőnk vasakarattal és büszkeségtől dagadó mellel döntött az sztk, a kerületi orvos, az ügyeletes szülész és a Péterfy Kórház mellett. Csak halkan jegyzem meg, korántsem ő az első, s nem is az utolsó, aki ilyen-olyan megfontolások alapján nem kíván minden vizsgálatnál pénzt fizetni választott orvosának, s rábízza magát az állami egészségügyre. Ezt valami földöntúli bátorságként, szinte hőstettként feltüntetni, finoman szólva sem felel meg a valóságnak.

Bár a cikkíró rögzíti, hogy a „terhesgondozás nagyobbik része szinte zavartalanul zajlott”, s tulajdonképp a nőgyógyász is „nagyon profi” volt, de hát az mégiscsak nonszensz, hogy elromlott a kerületi internetes időpontfoglaló rendszer és mindössze 5 perc alatt végzett a doki az esedékes vizsgálatokkal! (Jelzem, ennél sokkal tovább választott orvosnál sem időzik az ember, ha zárt a méhszáj és rendben van az ultrahang, a magzati szívhang – persze, el lehetne dumcsizni az időjárásról, de én például akkor örülök, ha gyorsan végzek és mehetek haza a többi gyerekhez.) Hősnőnk a védőnőről is pozitívan nyilatkozik, a leírtakból kiderül, hál’ Istennek problémamentes volt a várandóssága (nem kellett heteken át feküdnie vagy összevarrott méhszájjal reménykednie a koraszülés elkerülésében) – mit is mondhatna mást?

No, de a szülés és a kórházi tartózkodás borzalmai!! A „szép szülőszoba” és a „kedves szülésznő” ellenére azok már tényleg tűrhetetlenek voltak! Császármetszésre került sor, ami 4 percig tartott, s a szerző egészséges kisbabának adott életet. 

Ezen a ponton álljunk meg egy pillanatra: ugyanis ennek a ténynek az eufóriája, az e felett érzett hála a legfontosabb érzések a szülés körül akkor is, ha tízórás kőkemény vajúdás előzi meg az életadást, akkor is, ha négy érzéstelenített perc.  De a szerző erre az aprócska részletre nem tér ki, ellenben hosszasan taglalja „azt a fajta bánásmódot, amire aztán végképp nem volt felkészülve”, s amelyből azt a következtetést vonta le, hogy ő bizony már csak magánklinikán hajlandó szülni, ha egyáltalán.

Lássuk a kórháziak bűnlajstromát: nem cserélték ki alacsonyabbra a szerző ágyát; egy éjszaka távollét után, már első nap „hozzávágták” a sírós gyerekét; a takarítónő korán érkezett és becsapta az ajtót; a csecsemősök a tej elindulásáról érdeklődtek; és kulcsra zárták a zuhanyzót (mert nem akarták, hogy látogatók véletlenül benyissanak). 

Nos, aki volt már kórházban, tudja, hogy nem hétvégi wellness az ott tartózkodás, bár a szülészetek mégiscsak az egészségügy szebbik arcai. De mimóza kisasszonynak azt elvárni, hogy majd Brinkmann professzor mosolyog az ágy végénél, miközben Christa nővér reggel friss virágot hoz be, nem sok realitásérzékről árulkodik. 

És erről nem a hajánál fogva iderángatott „stadionépítés” és persze „a csúnya, rossz kormány” tehet. Az okok ennél sokkal régebbi történésekre (mondjuk, az ország többszöri, mérhetetlen eladósítására) és egyszerre egy sokkal távolabbi jövő felé is mutatnak. Ha ugyanis egy olyan generáció nő fel, amelynek tagjai nem hajlandók saját kisbabájukért sem öt nap kellemetlenséget felvállalni, akik megbocsáthatatlan sérelemként élik meg az egészségügyben dolgozó ápolónők, orvosok esetleges frusztrációját, és akik csak jogokat vindikálnak maguknak, nem is várható elmozdulás. 

Már csak azért sem, mert a végkövetkeztetés „én most egy darabig nem szülök, addig nem, míg össze nem spórolom a magánklinikára a pénzt” oda vezet, hogy nem lesz, aki fenntartsa ezt az ilyen-olyan módon, de mégiscsak működő egészségügyi rendszert. 

A szerző így jellemzi magát: „Író vagyok, érzékeny, mimóza” – nem ártana mindezek mellé egy csipetnyi empátia és alázat is.

Ui.: Egyébként Isten hozta a kis jövevényt!