Szerző: Lotte
Egészen személyes emlékem fűzödik ehhez a naphoz. Kilenc évvel ezelőtt délután bizakodó szívvel szavaztam, este pedig anyukámék nappalijában, első kisfiúnkkal a hasamban, a babavárás 36. hetében néztem a népszavazás eredményének alakulását. Gyorsan jöttek az adatok, s hamar láthatóvá vált, hogy hiába reménykedtünk, gyalázatosan vizsgázott az anyaországi magyarság "anyaságából".
Kimondtuk: nincs szükségünk az elszakított területeken és a távolban élő testvéreinkre, nem támogatjuk azt, hogy annyi megaláztatás és megpróbáltalás után végre újra polgárai legyenek ennek az országnak.
Emlékszünk még a szocialisták és a velük együtt mozgó (vagy épp őket irányító?) liberálisok gyomorforgató kampányára, melyben az itthon élők megélhetésére leselkedő veszedelmként állították be a kezdeményezést? A bennünk lévő legrosszabbra, a pőre irigységre építették föl érvrendszerüket, Kádár szelleme még itt lakott közöttünk(vajon ma is itt lakik?), hívószavai hatottak: "mit számít nekünk a nemzeti romantika, csak a gyomrunk, a pénztárcánk ne sérüljön, csak nekem nehogy rosszabb legyen, az a lényeg! Mi van, ha jön az 23 millió román?"
Ha 1920. június 4-e a magyarság legsötétebb gyásznapja volt, akkor 2004. december 5-e a nemzet legszégyenletesebb napjaként vonul be történelmünkbe. Ezt a pillanatot sosem szabad elfelejtenünk, mert önismeret nélkül nem lehet jövőt építeni.
Jöttek az eredmények és először féktelen dühöt éreztem, olyan cifrákat mondtam, mint még soha, vérnyomásom biztos a 200-at verdeste. Aztán sírtam és mélységes szomorúság és szégyen telepedett rám - ezek lennénk "mi", a közösség, akihez én is tartozom?
Már aznap este görcsölni kezdett a hasam, így ment ez másnap is, pedig rengeteg mikulás csokival próbáltam szerotonint fecskendezni a szervezetembe, éreztem, hogy az odabent kapálózó apróságnak nem tett jót az átélt lelki trauma. Aztán december 7-ére virradóan arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz, s másnap hajnalban kezemben volt a kisfiam. Ott billegtünk a koraszülés határán, legapróbb volt az újszülöttek között, kis kezéről a legkisebb állásban is lepotyogott a kék cédula.
Korai születésében (hisz csak az év végére vártuk) bizonyosan szerepet játszott december 5-e sokkja. Okos nagyfiú lett, vasárnap ünnepeljük kilencéves születésnapját.
Mai hír, hogy a 2010-es törvény alapján immár ötszázezredik külhonban élő magyar testvérünk (Böjte Csaba édesanyja) élt az egyszerűsített honosítási eljárás lehetőségével és vette fel újra a magyar állampolgárságot. Jó volt hallani! Hasamban negyedik gyerkőcünkkel mégiscsak azt mondom, hogy van újrakezdés minden mélypontról.
Kimondtuk: nincs szükségünk az elszakított területeken és a távolban élő testvéreinkre, nem támogatjuk azt, hogy annyi megaláztatás és megpróbáltalás után végre újra polgárai legyenek ennek az országnak.
Emlékszünk még a szocialisták és a velük együtt mozgó (vagy épp őket irányító?) liberálisok gyomorforgató kampányára, melyben az itthon élők megélhetésére leselkedő veszedelmként állították be a kezdeményezést? A bennünk lévő legrosszabbra, a pőre irigységre építették föl érvrendszerüket, Kádár szelleme még itt lakott közöttünk(vajon ma is itt lakik?), hívószavai hatottak: "mit számít nekünk a nemzeti romantika, csak a gyomrunk, a pénztárcánk ne sérüljön, csak nekem nehogy rosszabb legyen, az a lényeg! Mi van, ha jön az 23 millió román?" Ha 1920. június 4-e a magyarság legsötétebb gyásznapja volt, akkor 2004. december 5-e a nemzet legszégyenletesebb napjaként vonul be történelmünkbe. Ezt a pillanatot sosem szabad elfelejtenünk, mert önismeret nélkül nem lehet jövőt építeni.
Jöttek az eredmények és először féktelen dühöt éreztem, olyan cifrákat mondtam, mint még soha, vérnyomásom biztos a 200-at verdeste. Aztán sírtam és mélységes szomorúság és szégyen telepedett rám - ezek lennénk "mi", a közösség, akihez én is tartozom?
Már aznap este görcsölni kezdett a hasam, így ment ez másnap is, pedig rengeteg mikulás csokival próbáltam szerotonint fecskendezni a szervezetembe, éreztem, hogy az odabent kapálózó apróságnak nem tett jót az átélt lelki trauma. Aztán december 7-ére virradóan arra ébredtem, hogy elfolyt a magzatvíz, s másnap hajnalban kezemben volt a kisfiam. Ott billegtünk a koraszülés határán, legapróbb volt az újszülöttek között, kis kezéről a legkisebb állásban is lepotyogott a kék cédula.
Korai születésében (hisz csak az év végére vártuk) bizonyosan szerepet játszott december 5-e sokkja. Okos nagyfiú lett, vasárnap ünnepeljük kilencéves születésnapját.
Mai hír, hogy a 2010-es törvény alapján immár ötszázezredik külhonban élő magyar testvérünk (Böjte Csaba édesanyja) élt az egyszerűsített honosítási eljárás lehetőségével és vette fel újra a magyar állampolgárságot. Jó volt hallani! Hasamban negyedik gyerkőcünkkel mégiscsak azt mondom, hogy van újrakezdés minden mélypontról.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése